A ráemlékező esten a Petőfi Irodalmi Múzeumban, az ő megjelenése - s nem csak a régi: gyerek- és ifjúkori archív fotókon, hanem a már időskori filmen főleg! - volt a legélőbb, legelevenebb, s ezzel persze még fájóbban hiányzó. Ő hiányzott igazán ebből a sokaspektusú, sokszereplős emlékezéshalmazból, az ő eleven szellemisége, szellemiségének formabontó élettelisége, meglepetéstelisége.
Szőke György, egykori tanárom, temetése 1 évvel ezelőtt volt, akkor nem tudtam elmenni - mint általában a temetésekre -, mert eleve belebetegszem, most viszont sikerült pár nappal ezelőtti megfázásom elmulasztani annyira, hogy erre a megemlékezésre már el tudjak menni. Különben is szívesebben megy az ember feltámasztásra azaz felélesztésre, mint temetésre.
"Dícsérni jöttek, nem temetni...", ahogy egyik emlékező parafrazálta Shakespaearet. Egykori tanítványok, munkatársak, irodalmárok, pszichológusok egyaránt (ő mindkettő volt egy személyben), barátok szóltak sorban; a két teremben zsúfolásnyi hallgatóság, szinte túlcsordult, én mint egykori tanítvány ülök itt, azokból a szegedi egyetemi évekből, amit legkedvesebb korszakának tartott visszaemlékezéseiben, s amit valamikori csoporttársam, s későbbi kollega idézett meg az emlékezésen... (az eseményre is ő küldte a meghívót),lányom meg maga a "folytonosság" - jelenleg ugyanannak az egyetemnek PHD hallgatója, akit nagyon érdekel mi is volt az alma materünkben előttük, (régi barátnőmmel is már rég összebarátkozott; sőt a tanár urunkat is ismerte személyesen, ő meg nagy érdeklődéssel és elismeréssel olvasta gyerekkori verseit, s egy nagyon kedves levelében reflektált rá.( "...12 évesen én is írtam verseket, s azok egy , magam szerkesztette folyóiratban meg is jelentek. (...é)rdekelt, hogy miben hasonlítanak és miben különböznek a kettőnk versei. Egyebek között abban is különböznek, - szerencsére -, hogy a tieid derűsebbek, nyitottabbak (...). Egyszóval örülök a verseidnek (...) Külön köszönet az "undokol" szóért. És azért , mert egyszerre látod és láttatod kívülről és belülről magadat (...) A verseid bennem élnek valahogyan, mint olyankor, ha valami hozzám közel állót olvasok(...) " Lányom most tudósítást ír a Literának az estről.... (íme; itt olvasható a tudósítás!)
Szőke tanár úr két könyvéhez is - meg egy hozzá írthoz- hozzá lehetett jutni az előadás végén, ha ügyesek voltunk, olvasgatom-ízlelgetem most az "Űr a lelkem" címűt, a késeiJózsef Attiláról, majdnem mintha óráján ülnék, s hallgatnám a "tanításait" - hiszen valójában, igazán a beszéde, a "szóbelisége" volt rá jellemző; inspiráló, felbolygató, megmozgató, lelki mélységekre, életünkkel, velünk való összefüggésekre, kapcsolódásokra mutató. Ez őrződik bennünk, akik még ismerhettük. De kérdés, hogy ez továbbadható-e....? Talán közvetve, általunk. Mert valamiképp mégis csak ő maga is él - bennünk - nem ifjú és ifjú szívekben tovább...
......................
2009. február 23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése