holokauszt emlékközpontban

még nem voltam a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban, most elmentem...

borongós, szinte teljesen besötétedett, sűrűn eső délelőttön

szinte "bevetődve"...

a kapunál jóval hamarabb átjutottam, mint pár éve a Zsidó Múzeumnál a Chagall kiállítás idején l

a fémholmikat kellett volna külön kirakni, beraktam hát gyorsan a kezemben szorongatott pápaszemem a táskámba - pacemakerem meg - szerencsére - nincs  (bár a szívem ritmusa lehetne szabályosabb is!) - így aztán másodpercek alatt beléphettem...

(bár kifelé még gyorsabban jöttem, de akkorra már szerencsére kisütött a Nap, valószerűtlenül ragyogtatva mindent, a múzeum épületfalát is; úgyhogy még visszamentem egy fotót készíteni, ha csak a mobilommal is , emlékül az emlékhelyről. )

bent nyolc labirintusszerű teremben keltem át,  ("A jogfosztástól - a népirtásig " ) úgy, hogy egyre hidegebb lett, és egyre gyorsabb léptekkel, egyre több képet-filmet nem bírva megnézni, igyekeztem kifelé! Van, amit nem lehet elviselni! (a "jogfosztást" még csak-csak, de  a "népírtás"-t?!...a fekete-fehér fotókon, filmeken megjelenítve..., szinte "jelen"idejűvé téve...)

az utolsó teremből már szerettem volna kimenekülni, de nem bírtam kinyitni a súlyos ajtót, megtettem hát visszafelé a bejárathoz a utat, a halálon túlból vissza a klezmerzenés boldog "békebeli" esküvős filmfelvételekig; kiderült, hogy egyszerűen nem láttam meg az utolsó teremben a természetes és nyitott kijáratot, mint ahogy a falra vetített (visszasegítő ifjú kísérőm jelzője szerint meglehetősen "durva" filmet sem!) - láttam én addig már épp eleget! többet mint elviselhetőt), a "kijárat" egy még hidegebb zsinagógába vezetett, ami ugyancsak múzeumnak van berendezve, s az első sorok székei üvegből - figyelmeztet is a tábla, hogy ne üljünk rájuk, mert múzeumi tárgyak! - hogy is ülnék rájuk, mikor csak azt tudom elképzelni róluk , hogy azoknak a szellemei ülnek ott , akiknek neve, fényképe az asztalán, ahol az imakönyveket szoktuk tartani... s akik '44 után már semmilyen zsinagógában sőt semmilyen széken , e földön többé soha , nem ülhettek, nem imádkozhattak - nem élhettek...

aztán melegebb lett, s beléptem a kávézóba, és szemben az ablakból csak úgy áradt a valószerűtlen

 napsütés, soha nem láttam ilyen szemkápráztató ragyogást! Mint aki a halálból visszalép az életbe... (de azok, akiket a múzeumban hagytam?!... és az elpusztított apám?! és az eldeportált  kisgyerekkori múltam?!)

lent a napverte udvaron épp egy seregnyi színes ruhában lévő diákcsoportnak (a jövőnek?) tartott előadást egy fiatal lány... én is lementem, csak vettem egy héber ábécés címlapú füzetet, meg Varga Imre Radnóti szobrának a fotóját..., amit egy HOLOKAUSZTEmlékgyűjtemény Közalapítvány... feliratú  barna   papírzacskóba raktak...

a villamosra felszállva, a körúton, egy szúros rámmeredő tekintetre lettem figyelmes, pontosabban nem is rám, előbb a zacskóra meredt az a nagyon fura tekintet! eszembe jutottak a múzeumban nem rég látott fotókon azok az emberek akiket "bámészkodók"-ként aposztrofáltak, akik bizony nem csak kíváncsiskodón hanem csúfondáros kárörömmel, diadalmas mosollyal arcukon figyelték a zsidó emberek megaláztatásait...  vajon ez a nő, mit tett volna, mit tenne, ha...? és én, már felnőtt fejjel?! Radnótiról olvastam ugyancsak a múzeum falán, hogy nem akart mutatkozni a sárga csillaggal, inkább bezárkózott a szobájába... aztán , mikor nem tehette, a bori munkaszolgálatban, mit érezhetett?.., a Varga Imre szoborból én a szégyenkezést láttam, kezdettől fogva, (1976. április 6-án írtam ezt: Varga Imre szobra előtt állva: "félig lehúnyod szemed / magadat szégyelled/ gyilkosaid helyett// szelíd szomorúságod / megbocsátó/ s fájó// köpenyed/ immár / halotti lepel // de tekinteted él / lesütötten is // reánk figyel.) :

de hát kinek kell szégyenkezni?!

elhoztam egy prospektust is a múzeumból: "a magyar holokauszt áldozatainak emlékére"

a hátlapján Pilinszky soraival - ott a válasz! :

"Valami rendkívül fontos történt velünk. Egyszerre megéreztük, alkalmunk volt megérezni, hogy jóvátehetetlen botrányt hagytunk magunk mögött. S ha a legszebb jövő is állna előttünk, a legszebb jövő is morális sivataggá válnék, ha nem éreznénk felelősséget azért, ami történt. A szégyenért, a szörnyű szégyenért."

2009. március