a Múzeum kertben ma, március 2-án, sütött a Nap.
Ugyanaz, mint otthon, Makón, vagy Kanadában, a rokonaimnál - csak más napszakban.... És még a villamosok is meghitt otthonossággal csilingeltek mellettem. Nem zavart a megszokottá vált utcazaj sem, a koratavaszi napozásban. Csak a még hideg szellő csapott olykor rám: Ébredj!
Aztán felálltam, és elindultam a Belváros felé, az Astoriánál lefelé, a Duna felé, majd végig a Váci utcán, a Zserbónál balra, le, és a korlátnál épp az a királykisasszony (vagy királyfi?) szobor üdvözölt, akit évekkel ezelőtt lefotóztam az én "királykisasszonyommal", (akivel valami tévészereplése miatt voltunk épp fent, most viszont a Bartók rádióban műsort, irodalmi újságot szerkeszt épp, immár felnőve- a szobor viszont ugyanúgy gyerek maradt, ahogy a szobrok mozdulatlanságához, változatlanságához illik is, már amit nem akarnak elmozdítani, mint pl. József Attilát, de ez már jóval arrébb volt, mikor eszembe jutott, hogy ha már a Duna-part közelébe sodort az egyre erősebb szél, épp ideje lesz felkutatni azokat a szoborcipőket, amiknek egykori gazdáit a Duna hullámai nyelték el, miután rájuk lőttek a nyilasok... szívszorító és könnyes látványt nyújtottak a cipők, valahol a Parlament közelében, de csak szabálytalanul tudtam odajutni, gyalogosként. átugorva a fémkorlátot... nem is tudtam sokáig ott maradni, félő volt, hogy (engem is) belefúj a szél a Dunába.... Elerőtlenített az élmény, hogy ezek a megdöbbentően pici és elrongált, gazdátlanul hagyott cipők mit is jelképeznek.
..nem is a látvány, hanem a teljes látvány hiánya, azaz emberek hiánya, akiké lehettek valamikor ezek a cipők. amik gyilkosaiknak hasznosabbnak bizonyulhattak mint gazdáik élete, amit kioltottak... nem, nem tudom felfogni, és nem tudom, hogy
miért nekem kell szégyellni magam, emiatt is, hogy megtörténhetett.
hogy megtörténhetett volna, velem is.
voltak ott nagyon pici gyerekcipők is. és az én -mostani- méretem is....
egyből odalett az otthonosság érzésem... iszkoltam el, a Duna-parttól,
de
hova? hova menjek ugyan? alig találtam vissza és ahány embert megkérdeztem, a Duna-parton, mind külföldi volt, és mégis nálam otthonosabban mozogtak az "idegen" fővárosban...
aztán megint eltévedtem egy picit
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna
és az egész nap.....
a szél is egyre jobban fújt, különösen a parton
és el kellene már végre dönteni, hogy hol (nem) vagyok otthon
tényleg jó lenne...
mindenütt...
de ahhoz magamban kellene tudni megteremteni az otthonosságérzetet.... tartósan, külső körülményektől, másoktól is függetlenül...
hiszen a Dunába már még se öl(né)nek....)("karóba sem húznak ma már".. "finomul a kin")
(legalább is remélem)
a széllel meg a mélység iránti félelmeimmel meg majd csak megbirkózom...
valahogy...
2012 március 2
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése