a játszótér melletti úton haladok a biciklimmel - ami egyszerre gyalog- és bicikliút is - persze nagyon óvatosan, lassú tempóban, hiszen bármikor bármelyik kisgyerek gondolhat egyet, és...
mint most is egy pöttöm sebesen rohan pont merőleges irányban a biciklimmel, ha hirtelen nem állnék le, talán el is ütne! - mondom is neki, miután egyszerre álltunk meg egymás mellett, de csak néz rám, nagy szemekkel, s odapörög mellé egy másik, ő mond is nekem valamit, bár fogalmam sincs mit: szarka? sajka? sarka? - nem értem, próbálom ismételgetni, utána jön egy fiatal nő is , feltehetően az anyukája, de ő se érti, mit mond a pöttöme (pedig az anyák általában szokták!), kérdezgetjük őt is, mit mondsz, de csak néz rám, nagy, tiszta szemekkel - a(feltehetően) anyja is mondja, csak figyel, de mennyire, hogy tudnak figyelni ezek a kicsik! s máris odapörög melléjük, elém egy harmadik "kismanó" - (utálom, ha így hívják leminősítve a gyerekeket a nevük helyett, de most ezek tényleg olyanok, ahogy "kipörögtek"... aprók, picikék, de olyan nyílt barátságossággal és kedvességgel tudnak az ember (egy öregasszony) szemébe (is) nézni, hogy visszajönne az életkedve, ha esetleg elment volna (persze nem ment el), hány évesek - kérdem , de attól tartok rossz a kérdés , olyan picik, lehet, hogy 1 évesek is alig, de nem: 2 évesek- hallom, akkor a legaranyosabbak - mondom, és azért még egy jópár évig azok - teszem hozzá...,
kár hogy nem egész életükre.., vajon mikor és főleg mitől válnak belőlük is utálatos felnőttek?...
akik esetleg majd csak akkor aranyosodnak vissza egy kicsit, ha majd ők is látnak egy pár 2 évest
aliz2. :: 2008. nov. 17. 22:18 :: 6 komment :: Címkék: elmelkedes, epizod
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése