NAGYVÁROSI MAGÁNY 2010 NOV 17

 

2010. nov. 17. TÁRCA

nagyvárosi (és kis- ) magány

emlékszem, még egész fiatal tanár koromban, amikor szorgalmasan jártam a városi fürdőbe is, a belső helyiségek egyikében, a zuhanyból kilépve, a vizes lábammal, a szekrények és tükrök közt, megcsúsztam és elvágódtam... csak feküdtem hanyatt, lent, a kövezeten, fájdalmak és szégyenkezés közepette, egyedül nemigen tudtam mozdulni, pedig egy ismerős, magas, nagydarab, gimista lány  elhaladt mellettem, igazán nem lett volna probléma neki, ha megáll és megpróbál felsegíteni, de nem tette, hanem elhaladt mellettem, (majdhogynem túllépett), aztán persze feltápászkodtam, egyedül, és nem bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem, hogy "azért segíthetett volna" - a lány mintha mi sem lenne ennél természetesebb és nyilvánvalóbb, arra hivatkozott, hogy dehát "nem ismertem meg tanárnőt"... Na tessék!, lesujtó véleményem még lesujtóbb lett, hiszen nem azért kellett volna segítenie , mert a gimijében tanitok (ha őt nem is közvetlenül), hanem mert egy ember, akárki, aki elesett, segitségre szorul, és illik rajta segitenünk, ha megtehetjük...

arra is melékszem, nem is tudom előbb vagy utóbb történt-e, mint a fenti eset, de ez is egész fiatal koromban, amikor még utazási rosszullét tudott elfogni, némi halálfélelemmel (lehet, hogy ma pánikrohamnak hivnák), és Moszkvában történt, nagyvárosban, , amikor is buszból leszállva, olyan erős rosszullét fogott el, hogy egy fatörzsbe kapaszkodva,  szinte csak az tartott lábon, mert elképzeltem, hogy ha összeesnék itt, valószinű csak úgy eljárnának fölöttem, pedig mennyi járókelő is volt körülöttem, s fel se tűnt nekik a én rosszullétem, egyik se állt  volna meg, meg se láttak - azt hiszem ezt nevezik  nagyvárosi magánynak; amikor sok ember vesz körül, de rád se bajszol senki, s annál inkább egyedül érzed magad. Hát még csupa idegen közt - akik még véletlenül se ismerhetnének fel, mert eleve ismeretlen vagy a számukra...

s hogy miért jutott mindez eszembe? lehet hogy a korom miatt, de  újabban feltűnt, hogy Budapesten, tehát nagyvárosban (is) , egyből felugranak a helyükről a tömegközlekedési eszközökön, udvarias, fiatal emberek (lányok talán még gyakrabban mint fiúk), hogy átadják a helyüket (mielőtt még rosszul lehetnék(?) - és lépten nyomon a kisvárosomban úgy köszönnek a nálam fiatalabb járókelők, hogy csókolom tanárnő (felismernek)... remélhetően fel is segitenének, ha elesnék, talán még akkor is, ha nem ismernének fel, talán egy öregasszonyon előbb segitenek...

de nem szeretnék elesni! se a kisvárosomban, se a fővárosban

és egyedül se szeretnék lenni se itt se ott

nem szeretek egyedül lenni,  se sok ember közt, se magamban...

de azt hiszem, sok ember közt a magány még elviselhetetlenebb, mint ha ténylegesen egyedül vagy - mert akkor önként vállaltnak tűnhet (amire szükség is van), de a másik fajta magány maga a megalázottság és kiszolgáltatottság...

aliz2. :: 2010. nov. 17. 1:38 :: 4 komment
Kategóriák: vélemény :: Címkék: elmelkedes, emlekezes, kapcsolatok