KISFIÚ NAGY HÁTIZSÁKKAL 2008 NOV 4

 

a kínai áruházban, a csecsebecse- illetve játékrészlegen, egy pöttöm kisfiút látok, szőke, fehérbőrű, okos, szelídarcú, és egy nagy új szürke hátizsákot tart a kezében. - Már iskolás vagy? oda kell a táska? - Nem, óvodás - válaszol illedelmesen, és kirándulunk majd az ovival. - De nem lesz ez nagy neked? - Én választottam. - mondja. (vagy inkább: "Nem én..."? utólag úgy tűnik, csak elnyelte a mondat elejét) Mit raksz majd bele?- Üdítőt, ételt. (Ezek szerint egy napos kirándulás lehet csak.)  Vajon kivel van, hol lehet, akivel...kérdezném. Az áruház másik feléből valami női hang már keresi. Mondom is neki, keres anyukád, menj oda. De ő nem mozdul, csak áll, mozdulatlanul... A játékokat nézi; motorbiciklit, traktort, autót - elbűvölten. Aztán jön az előző hang tulajdonosa, egy csizmásan-katonásan határozott léptű, feketehajú, kreolbőrű nő, meg se áll, szinte magávalsodorja a szelíd gyereket, csak annyit vet oda neki, hátra sem nézve: Nem veszünk semmit!

Én most ráérek, várom a lányom, kértem, hogy nézze már meg, elviselhetően áll-e rajtam az a hosszú fekete szövetkabát, amit  már mms-en elküldtem ugyan neki, de jobb lenne ha látná személyesen, mondom a mobilba, én nem vagyok abszolut elégedett vele(m) -de milyen ruhadarabbal igen(?), ugyan már(!) - hol az idő, amikor bármit vettem fel, minden jól állt, most már inkább fordítva, de meleg, puha,   természetes anyagból van ez a kabát, tűrhető áron, jó hosszú, bokáig ér, nem fáznék benne, mint olykor a biciklizésre is szánt rövid kabátokban, mert hiába nyárias most az idő, már november van, lesz még tél is, zimankó, ha igaz..., lányom kérdezi megvan-e az a lila pulóver, kissé buggyos ujjú, amire még én hívtam fel a figyelmét, jó lenne neki,  délben láttuk a kirakatban, de akkor nem akart feljönni megnézni, most viszont már érdekli, igen megvan, némi előadói segítséggel, aztán lányom is hamar ideér, felveszem a kabátot, azt mondja, jó, a szabása is, a fekete szín is "elmegy", jobban áll a kabát, mint a napokban Szegeden felpróbált barna, ami ráadásul kétszer annyiba is került, ő a lila pulóvert próbálja fel egy fülkében, tetszik neki is, tényleg jó!de ugyan mi nem? mindig minden remekül áll rajta,- (akárcsak rajtam - valamikor a távoli,  sötéthajú, karcsú időben.) Meg is vesszük akkor - születik meg egyből a döntés. A fekete kabátot viszont egy  hirtelen elhatározással visszarakom a helyére, már nem akarom megvenni, lányom erősködik: de igen, meg kellene..., kompromisszumként beleegyezek, majd holnap, addig alszom rá

a pénztárnál, félig háttal a pultnak a kisfiú áll, és szipog.  Miért sírsz ? - kérdem tőle, de most rám se néz, csak sír, halkan, visszafojtva, fájdalmasan, magában, magának. Anyja a pultnál, a nagy szürke hátizsák a pulton, a pénztárosnő pakolgatja bele sorban a rengeteg női ruhadarabot, s a végén még egy hosszú hegyesorrú tűsarkú cipőt is nagynehezen belegyömöszöl. A kisfiú sír. Követi  lefelé a lépcsőn a hátizsákját cipelő anyját. És sír. Mit is tehetne mást?!

aliz2. :: 2008. nov. 4. 23:11 :: 7 komment :: Címkék: epizod, vasarlas