....illene a halottakról írni, mert hogy az ő napjuk van?. Csakhogy ez nem megy nekem több okból.
De
talán leginkább azért nem..., mert nem tekintem őket halottaknak.
Nem akarom, nem tudom... S tudom is, hogy valamiképp "élnek"
vagy "léteznek" - nem itt, nem ebben a dimenzióban, de a
mi dimenzióinkat nem választják el éles határok
tőlük....Fizikailag nincsenek köztünk, s ez nagyon fájdalmas.
De
érezni lehet, hogy velünk vannak. Akik szerettek és akiket
szerettünk. Szeretnek és szeretjük őket. A szeretetnek nincs
ideje. Vagy inkább: örökideje van. Már csak ezért sem lehet(ne)
a "halottaknak" sem csak egy napja! Mindig azaz bármikor
lehet rájuk gondolni. S bárhol. Nem csak a temetőben.
Szeretni
meg - mégiscsak akkor kellene igazán őket, míg köztünk élnek.
(És "igazán" szeretni: tettekben, cselekedve lehet.)Hogy
ne maradjon törleszthetetlen adósságunk, jóvátehetetlen
mulasztásunk velük szemben.
Igazad van, bármikor lehet rájuk gondolni, és nem csak a temetőben. Mivel nem tudok sokszor kimenni hozzájuk, itthon gondolok rájuk, és mécsest is gyújtok. Itt élnek az emlékeimben.
VálaszTörlés