naplórészlet, Szeged, 1966. július 2.

 

Még másnap délelőtt összetalálkoztunk a Dugonics téren. - Most nem fordítottam el a fejem, igyekeztem nagyon barátságosan köszönni. Ez könnyű volt, mivel most ő is már messziről mosolygott rám. S mikor már majdnem egy vonalba értünk, megállt, (s a kocsiútról) odahivott magához. U.i. ő nem volt egyedül; egy másik volt (ószláv), tanárommal mentek valószínűleg az egyetemre)

-Hova került?

-Haza.

-Azt tudom, de hova?

-Makóra.

-Azt is tudom, hogy Makón lakik. (Honnan?) csak azt nem, hogy melyik oskolában fog tanítani.

-A gimiben.

-És mit?

-Valószínűleg oroszt, Csak oroszt.

_Marhaság!! (kiáltja) (ő, az OROSZ irodalom tanára)

-Legalább belejövök a nyelvbe…

-Marhaság! - üvölti most már valóban felindultan. - Marhaság! Olyan irodalmi érzékkel… - mondja, s mint aki megbánta vagy szégyelli, már rohan is el.

De akkor is. Elismert! Végre. Hogy erre a furcsa elismerésre négy évet kellett várnom, tele kételyekkel! S most ez a három szó, ez a befejezetlen mondat szinte többet jelent nekem, mint a jeles (a 4,71) a diplomámban, amit ma kaptam meg. Tegnap egy távirat a nagybátyámtól: ”Szívből gratulálok!” Anyu hozta be. Pillanatnyilag elégedett és „boldog” is lehetnék. -

10-én indulok a Szovjetúnióba.