a sokszorositás paradoxona

 nem tudom, ki hogy van vele, de van ebben valami félelmetes

pár napja (azaz pont  27-én)  feltettem a holokauszt emléknapon egy szövegem (Ime)

..nem csináltunk semmit...!

..ez a töredék mondat hangzik el sirósan-dacosan egy 4 éves tündéri kisfiú szájából, miközben anyja vonszolná lefelé a lépcsőn, ki az amszterdami lakásukból, de a kisfia nem akar menni, hiába mondja neki anyja, hogy muszáj, sehogyse érti, miért kell szép otthonukat elhagyni, mikor nem is csináltak semmit! leül a lépcsőre, aztán meg vissza is fut a lakásba az otthagyott kedvenc bohócáért, meg a biciklijéért, de nem lehet, nem viheti magával, az anyja visszarohan érte, nehogy elveszítse, lent már terelik hangos kiabálások közepette őket, ugyancsak sárgacsillagos sorstársaikkal együtt egy teherautóra, ami - azzal hitegetik őket - Palesztinába viszi őket, pedig egész máshová, koncentrációs táborba, és főleg a halálba.. mint ahogy a kisfiú apját, anyját is... látjuk a filmen, meghalni, mig a kisfiú nagyobbacska lesz, de még mindig túl kicsi ahhoz, hogy ilyen szörnyűségeken menjen át, amiken a többiekkel együtt ő, Jona, aki sorszerűen Jónás ról kapta nevét, aki a cethal gyomrában élt, és/ de kiszabadult, hát a mi kisfiunk is, végül is, de milyen áron?!... Már meghalt apja emlékképe-látomása mosolya, irányitása segit a kisfiúnak abban, hogy mégis az életet válassza. És a film végén azt is közli a narrátor, hogy tudós lett belőle Hollandiában.) De hogy az emlékei, a szörnyűk, a lágerből, és szülei elvesztésének kiheverhetetlensége biztos nyomokat hagyott benne. Kitörölhetetleneket. És a film is már bennem is.

És később nem tudok nem gondolni arra a pici kislányra is, akit másfél évesen deportáltak, akinek ugyanigy el kellett hagyni az otthonát, egy babával a kezében és egy nagy bőrönddel, - pedig nem is csináltak semmit!- akinek ugyanilyen szemüveges, mosolygós kedves apukája lehetett, de még ennyi időt se tölthetett vele, ő már akkor a munkaszolgálatban volt, ahonnan nem jöhetett vissza, s ez a pici lány ugyanúgy kapaszkodhatott az anyukájába, mint itt a filmen ez a kisfiú, s ha ő nem is emlékszik az átélt lágeremlékekre, mert kisebb volt nála, érzi, hogy benne van minden... örök nyomot hagyva és fel-feltörve, mert akkor miért is lenne számára ilyen nehezen elviselhető ez a film, a szépsége ellenére, és miért érzi, hogy elviselhetetlensége ellenére is végig kell néznie, ... még a késő éjszakai ismétlését is. És nem azért mert most van a nemzetközi holokausztemléknap. (hiszen azt nem is tudta. csak utólag.) És még mindig nem érti. 78 évesen sem. Nem érti ezt az egészet! Ami Jonával meg vele történt, kiskorukban. Meg a szüleikkel. Meg a többiekkel. Akik nem csináltak semmit!!! Miért hát?!

feltettem a zsidó múlt oldalára is, meg a holokauszt utódaira

200 fölött lájkolták, lájkolják, és számtalanon - 100-t közelítve -  megosztották, tovább sokszorositják  ma is...

igen, van ebben valami félelmetes! (szinte Goethe bűvészinasának.  érzem magam...)

nem is  tudom, miért kerülget rossz érzés

mikor a kommentek is  igen "kedvezőek" , együttérzőek

de túlnőttek és függetlenek tőlem (kicsit attól is, amit leirtam, nagyon visszafogottan

nem tudom,,

mintha devalválnám a mondanivalóm

azt a drága gettós képet is...(ami olyan csodálatos módon került vissza hozzám)

****

talán ezért  se publikálok!!!!

pedig kéne....

hiszen az ember (valahol) azért ir , hogy olvassák

hogy eljussanak másokhoz is a gondolatai, érzései...

(s nem magában, magának beszél)

mégis!