2009 február 23.
Megosztható fecsegések
Február 9-én volt egy éve, hogy elhunyt Szőke György, az Irodalomtudomány Doktora, a Miskolci Egyetem emeritus professzora, József Attila-kutató. A tudós tanárra és tanári intuícióval megáldott tudósra a Petőfi Irodalmi Múzeumban emlékeztek. A helyszínről Turi Tímea tudósította a literát.
Az utóélet az élet egy szerényebb fajtája – állította Tverdota György a Művészet és pszichoanalízis programsorozatában megrendezett, Szőke Györgyre emlékező esten. És hogy milyen is ennek az utóéletnek a természete? Az egy éve elhunyt irodalomtörténész és pszichológus Szőkéről barátai, tanítványai és munkatársai úgy meséltek a Petőfi Irodalmi Múzeum zsúfolásig megtelt nagytermében, hogy könnyen az az érzésünk támadhatott, mintha egy hatalmas születésnapi ünnepségen volnánk, épp csak az ünnepelt nincs sehol. Szőke György ugyanakkor már életében is azok közé a karizmatikus oktatók és irodalmárok közé tartozott, akiknek személyisége olyan erőteret hoz maguk körül létre, hogy a velük való találkozást már meg is előzi egy sajátos legenda. Most pedig, hogy Szőke György nincs többé, megmaradt legendája nem egy mitizált hérosz, hanem egy fanyar humorú, eredeti gondolkozású ember emlékezetét élteti tovább.
A Szőke Györgyről való emlékezést pedig egyszerre nehezítette és könnyítette meg az az este folyamán többször említett tény is, hogy Szőke igazi műfaja nem az írás, hanem a beszélgetés (így oktatóként természetesen nem az előadás, hanem a szeminárium) volt. A Szőkéről való emlékezés legadekvátabb formája így mintha a társalgás lehetne, de vele épphogy már nem lehet beszélgetni, az ezt helyettesítő róla-beszéd pedig, mivel a lehető legszélesebb időt és legtöbb területet kívánta felölelni Szőke életéből, valódi dialógus helyett hol egymást kiegészítő, hol egymást megerősítő mozaikkockák összességévé vált. Ahogy az esten is idézett Anna Karenina-értelmezésben vizsgálja meg Szőke a zenei és az irodalmi művek polifóniája közötti különbséget (hiszen a motívumok egymásra hatása a zenében időben egyszerre, míg az irodalomban egymás után történik), afféleképpen vált többszólamúvá az emlékest, ahol a különböző szólamok motívumai nem is feltétlenül az egyezéseikben, de különbségeikben is engedtek megtudni valamit egy emberről.
Noha az emlékest maga is arra törekedett, hogy minél többféleképpen idézze fel Szőke György emlékét, például fényképek vetítésével, amelyek közül kétségtelenül a gyerekkoriak voltak a legérdekesebbek: a fiatal és a felnőtt arcvonások kapcsolatát megtalálni, a kedves kisfiúban felfedezni a később a csúnyaságig karakteres férfi arcvonásait. A gyerekkor felidézésében is a hasonlóságok megtalálása tűnt érdekesnek. A Sztehlo-otthonban általa szerkesztett, csupán egy számot megélő Magunk folyóirat írásaiban, verseiben is felfedezhetők a későbbi érdeklődés pontos előképei. A Magunk szikár humorú beköszönő szövege elutasítja a gügyögést, mint a gyerekekkel és gyerekekről való beszéd bevett módját, József Attila című verse pedig a költő versei általi érintettség amilyen korai, olyan mély és értő benyomásáról tanúskodik.
Bán Éva, aki még a Gorkij Gimnáziumból ismerte Szőke Györgyöt, öt éven át levelezett Szőkével, míg az a Szovjetúnióban tanult. E levelek újraolvasása Bán állítása szerint azért volt drámai, mert megmutatta, hogy Szőke kamaszként és felnőttként is mennyire ugyanaz volt: hogyan volt meg már fiatalon is a sajátos hangja, stílusa, miközben felnőttként is megmaradt félszeg kamasznak. (Változásként valójában csak a szocializmusban való hit elvesztését emeli ki: bár fiatalon még a folklór és az irodalom közötti határvonal eltűnését várja a szocializmustól, addig a – magyar eseményekről mit sem sejtő, bár 1956. október 23-án kelt levelében – a korszak tragédiájának személyes vonatkozásaként emeli ki, hogy számára a legnagyobb baj az, hogy hitt e korszak hazugságainak.)
A szegedi bölcsészkar orosz tanszékén 1960-től ’75-ig tanított Szőke, erről az időről Han Anna, egykori tanítvány majd kolléga visszaemlékezése tudósított. Az ő szavai szerint is Szőke hatása igazán a szemináriumi beszélgetésekben nyilvánult meg, abban, hogy látszólag jelentéktelen motívumokat vizsgálva miképpen mutatott fel mindig valami lényegit. Az absztrakt teóriák helyett konkrét műelemzéseket központba állító szemináriumok így ismertették meg a tanítványokkal a művészet sorsfordító, életalakító természetét.
Rigó Béla szintén a szegedi évek alatt volt Szőke György tanítványa, az ő személyes története egyszerre volt fájdalom- és rajongásteli: arról mesélt, hogyan nem beszélt vele Szőke évtizedekig, majd fogadta vissza, szinte magyarázat nélkül, bizalmába. Rigó szerint azonban Szőke ezen oldaláról is kell beszélni, hiszen Lucifer is többet tud az Úrról, mint az illedelmes angyalok.
Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának orosz nyelv és irodalom tanszékén eltöltött tizennyolc évről Vihar Judit beszélt: de az ő visszaemlékezésében is feltűnt a találkozást megelőző legenda szerepe, Szőke tanításának életformáló módja. Pető Katalin pedig a közösen látogatott Székács István-szemináriumról beszélt: Szőke ugyanis az orosz és magyar irodalommal való foglalkozáson túl pszichológiai tanulmányokat is folytatott, e különböző területek mégis összetartoztak a gondolkozásmódjában. Ahogy Pető Katalin kiemelte: bár Szőke közelített először pszichoanalitikus szemlélettel József Attila költészetéhez, számára mindez nem eszköz volt a költő analíziséhez, hanem magára a költészetre mint a traumák szublimálódására figyelt. (Az, hogy a pszichológia eredményeire figyelt, mégsem pszichológiai célokkal, Beney Zsuzsával rokonítja még Szőkét, aki Beney doktori értekezésének opponenseként beszél is erről a rokonságról.)
1994-től a miskolci egyetemen tanított: erről az időről Lengyel Tóth Krisztina mesélt, aki nem csupán az órákon, hanem a Miskolcra közlekedő vonaton is hallgatója volt Szőkének. Így az ő emlékezése is a beszélgetve, rávezetve tanító gondolkodó arcképéhez járult hozzá, megemlítve azt is, mennyire abszurd kedves tanáráról a jelen helyett múlt időben beszélni.
Volt olyan tanítvány, aki szerint az egész esten a legélőbb az a pár perc volt, amikor egy Szőkével készült beszélgetést játszottak be. És volt olyan tanítvány, aki szerint egy ilyen megemlékezésen kevesebb helyet kellett volna adni az anekdotázásnak, mert az mindig személyes, és kevésbé figyel arra, akiről beszélnie kéne. Mindezek a vélemények persze a műsoron kívül hangoztak már el, de akárhogy is, ha néha dadogás volt, akkor ez a dadogás mondott el valamit arról, miféle hatása lehet egy tanárnak, egy tartásnak, egy szemléletnek. Ahogy Veres András fogalmazott zárszavában: mivel Szőke a beszélgetés embere volt, akik rá emlékeznek, ezeknek a fecsegéseknek az emlékét hordozzák magukban. A fecsegések pedig nehezen megoszthatók. A PIM emlékező estje mégis megmutatta, hogy minél kevésbé megoszthatók ezek a fecsegések, annál inkább lehetnek meghatározók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése