ez a gondolatom támadt tegnap, kinézve egy troli ablakán: flegmának kéne lenni...
talán ez az attitűd lenne a legoptimálisabb ahhoz, hogy könnyebb legyen az ember szíve, hogy jobban bele tudjon simulni abba ami körülötte, így benne is van. talán így lehetne könnyen ("könnyedén") elviselni a világot és magunkat. ezzel az egykedvű megadással... A közönnyel, közömbösséggel. Hiszen a természet is az: közömbös. És milyen remekül megvan ezzel... Él, lélegzik, virul. "Csak" van. És nem töprengi túl magát. Nem fél s nem is vágyódik. Nem gondol múltra, se jövőre. Nem szorong egyik miatt se. Mindig teszi a soron levő dolgát. Most épp virágzik, meg hullatja a szirmait. de nem siratja. És nem is várja előre a termését. "Csak" meghozza...
A melankolikus ember feleslegesen szomorkodik. (volt idő, amikor azt hittem, hogy a pesszimizmus az, ami legadekvátabb lehet az emberi lét érzelmi értelmezésével ), a szangvinikus meg feleslegesen örömködik, (az örömök is mulandóak, hát még a szalmalángok), a kolerikus meg ugyan miért ráncolja örökösen, dühösen a homlokát... az is felesleges. Csak az egykedvű flegmának van igaza. Aki mindent úgy fogad el, ahogy van., "rá se ránt". És semmi sem tudja kibillenteni egykedvűségéből, nyugalmából. Ő megnyeri az életet. (Vagy ki tudja? hiszen néha harcolni is kell érte. És nem megadni magunkat az olykor ellenséges világ kényének-kedvének.)
De azt hiszem, mindez (hogy milyen alkat az ember) nem elhatározás kérdése. Sajnos.(?)
aliz2. :: 2010. ápr. 15. 23:55 :: 5 komment :: Címkék: elet, elmelkedes, teremeszet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése