holnap megint "találkozunk" , régi gimibeli osztálytársak, bár nem a giminkben (a szervező mintha azt mondta volna, hogy az már nem a "mi" gimink , ki is néznek onnan - hülyeség!), hanem vagy 60 km -re , még Szegeden is túl, egy erdő közepén, egy vendégfogadóban, az évforduló se kerek szám, 61-ben érettségiztünk, tehát 47 éve lesz júniusban. Hű, de rossz volt ezt leírni! Hiszen akkor 18 évesek voltunk... s ehhez jön ez a jóval több évcsomag... Sose vártuk be a kerekszámokat , így aztán, mikor el-eljöttek nem is volt olyan nagy jelentőségük. 2 éve is volt találkozó, ugyanitt, kirándulásszerűen, készültem, végül is nem mentem el - olyan fejgörcsre ébredtem aznap, telefonon még hívtak, mielőtt elindult az autókaravánjuk, de mégis maradtam, aztán persze megbántam. Most is úgy volt, hogy megyek, bár már most tudom, hogy nem; 11-kor indulnánk az utcából, majd szólok előtte, hogy ne várjanak. Aztán majd ezt is megbánom. Nem maradnánk ott végig, azaz másnapig mi, mert az osztálytársam felesége, akik elvinnének, vissza akar jönni még aznap este, mert jönnek egyetemista fiai haza, s őket akarja ellátni. Nos, az én egyetemista lányom már ma itthon van, neki is lenne épp találkozója holnap este, de egy szabad perce nincs, nem tud elmenni rá, most hívta a barátnője pedig... de mondta neki, ez az április nem enged neki egy szabad percet se... 3 szakdolgozatot is be kell adnia a hónap végéig. S vár rá egy életmű-beszélgetés is "A nagy íróval", akinek most olvassa egész "életművét", nomeg a szokásos, aktuális egyetemi újságcikkei alól se kapott felmentést , persze, és még a demonstrátori tanítás, ZH-kal, javításokkal. Szóval ő se megy holnap "találkozni". Most viszont bejött a szobájából, hogy a 120. oldalon abbahagyja "nagy iró" nagy könyvének olvasását, mert "nem bírja... gyomorral"... O.K. mondom, kétségbeesett arcát látva olvasás közben javasolni is akartam már előbb... Meg azt is mondja, hogy én ugye elmegyek holnap a találkozóra, mondom, nem... tudom... még most. Szerinte el kellene menni. Mondom, ha ő is. Különben szolidarítok. Nekik az 5 éves "rendes" találkozójuk úgyis nyáron lesz, s pár hónapja is volt, azon jelen is volt. De ez az "április" ilyen kivételes most. S már ment is vissza egy másik könyv mellé. Holnap meg, miután a magyar szakdolgozatát befejezte, a szakmódszertani fejezettel egyetemben, elkezdi azaz folytatja a kommunikációt. Nem akarom magára hagyni, itthon, egyedül. Pedig nagyon jól ellenne nélkülem, csak kicsit olyan ő is, mint én lehettem; legalább is anyukám szavai még a fülembe csengenek, amikor azt mondta szemrehányóan nekem, hogy "ha nem tenném eléd az ételt, talán nem is ennél, egész nap,annyira belefeledkezel a munkába.", ezt most én is mondhatnám az én lányomnak. Nem is tudom, miért ez a nagy kötelességtudat, szorgalom,
tevékenységhalmozás - bennünk. Én ugyan már nem vagyok ilyen. De igazán "szórakozni" még mindig nem tudok, azaz a "szórakozás" engem nem is szórakoztat. (Lányom szerencsére - ha ideje van azaz, ha időt enged rá- tud "szórakozni " is.) De azért szeretnék beszélgetni "a régi csibészekkel", ("Nem ismernek engem meg"?) s bántani fog , ha nem megyek, utólag. Bár majd úgyis összefutunk, már akik a városban maradtunk. (aránylag sokan) , és majd beszámolnak, dorgálásaik közepette, mint két éve is. Én meg már előre dorgálom magam. Hiszen legutóbb el is határoztam már, hogy nem hagyok ki már egy találkozót se, amig tehetem... Hát akkor?!...
aliz2. :: 2008. ápr. 18. 22:20 :: 9 komment :: Címkék: kapcsolatok, kirandulas, lanyom, osztalytarsak, tanulas
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése