2022. április 27., szerda

VIHAR ELŐTTI CSEND 2012 ÁPR 26

 VENDÉGSZÖVEG (lányomtól)

LITERA NETNApló ÁPR 26



Ha ez egy igazi napló lenne, akkor a mai nap két fő motívuma a migrén és a levelezés lenne. Ebből a két dologból már egy egész helyes lányregényt is lehetne írni, mégsem ezt teszem. A migrént az ember harminc felé már megszokja, megtanul vele együtt élni, kiismeri, mikor kezelhető és mikor kezelhetetlen, és hiába kellemetlen, tudja, milyen. A héten folytatott levelezésem azonban egészen szokatlan méreteket öltött.
Könyvhétre jelenik meg az Édes hazám című antológia. Hazában erős könyvhetünk lesz: érkezik Győrffy Ákostól a Haza című esszékönyv – tegnap Király Levente írt erről hosszabban – és Szálinger Balázstól a Köztársaság. És akkor még Parti Nagy Lajos Fülkefor és vidékéről nem is beszéltünk, Spiró György Magtár esszékötetének is lesznek közéleti vonatkozású írásai. Minden adottnak tűnik tehát megbeszélni végre közös dolgainkat. Az Édes hazám anyagát Bárány Tibor válogatta, kortárs közéleti versek lesznek benne, és Tibornak hála egészen különleges ciklusokba rendezve. Ahogy olvasom az antológia anyagát, önfeledt örömmel látom, hogy a, mondjuk így, különböző világnézetűnek tartott szerzők versei nem egy kiegyensúlyozott libikóka-logika mentén kerültek egymás mellé, ez a könyv – ha minden jól megy – talán valóban megvalósítja az egységes, ám sokszínű magyar irodalom eszméjét. A napokban kérem az engedélyeket a szerzőktől a közlésekre, innen a hatalmas levelezés.
Manapság, amikor divat sok mindent, ami nem regény, „regényszerűen” olvasni, még soha nem éreztem ezt a regényszerű olvasást ennyire adekvátnak. A rendszerváltás óta eltelt idő sajátos regénye lesz ez, verseken keresztül. Az antológia anyagát nem a szerzők neve tagolja és nem az időrend, hanem a láthatatlan motívumokat láthatóvá tevő ciklusok. És bár a közelmúlt közéleti tárgyú verseit olvasva igenis az egyik legfontosabb információ maga a keltezés, mégis meglepően egységes képet mutat, ami a rendszerváltás óta történt, a reményekkel és a kiábrándulásokkal együtt. A közelmúlt politikai költészet-vitája sem csak úgy érdekes, hogy rácsodálkozhatunk pár újonnan írt „közéleti” versre – jé, ez a hazáról szól! eszerint van haza! és a haza ott lakik, ahol a referencia –, hanem úgy, hogy hirtelen megnyílik a múlt, és egy csomó dolog új fényben tűnik fel.
Minden nemzedéknek megvan a maga fordulata, a maga felismerése. Az enyémnek – ennek a harminc felé járónak – talán az, hogy a szabadság elérkezése nem vetett véget a történelemnek. Hogy attól még, hogy személyiségek vagyunk és szabadok, igenis lehetőségeket és korlátokat ad nekünk a saját közösségünk, amelyet mi is alakítunk. Vajon milyen viták, milyen reakciók érkeznek majd? Olyan ez, mint a vihar előtti csend. Mit mond majd ez a könyv a különböző történetekkel bíró nemzedékeknek? És vajon tényleg megkérdezzük-e újra, mitől közéleti egy vers? Hogy ha az, tudunk-e erre a szóra nem pejoratívként tekinteni? Számomra Borbély Szilárd A tízezer című verse volt ilyen hasító felismerés. Hogy lehet egy vers: tett. Felmutatni egy bírósági vallomás-szövegen keresztül, hogy az ember nyelve nem önmagáé, sem a története. Múltkor azt kérdeztem, önáltatás-e azt hinni, hogy vannak helyzetek, amikor az irodalom is tud tenni valamit. Hogy lehet hasznos. Hogy lehet úgy segíteni, hogy az a másiknak tényleg jó legyen. Számomra Borbély Szilárd versének például ez a tapasztalata: hogy úgy lehet hangot adni egy másik embernek, hogy megszólaltatjuk a dadogását. „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud”, így szól a híres Esterházy-mondat Tar Sándorról. Úgy látom, a közösség kérdéseire figyelő irodalomnak ez a két végpontja létezik, ez a története: a mások helyett való beszédtől a másokkal szolidáris elnémulásig. Hogy a végén az a felismerés maradjon, a hazánk, ez az – ahogy Kemény István Búcsúlevél című versének híres hasonlata mondja – „elbutult, öreg néni” olyanképpen lett az otthonunk, ahogy ismerős a migrén:  megtanultunk vele együtt élni, kiismertük, mikor kezelhető és mikor kezelhetetlen, és hiába kellemetlen, tudjuk, milyen. A miénk.

Turi Tímea


MAGVETŐ



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése