2007. február 6.
BET CHAHAJIM
Ma kibicikliztem a temetőbe. Elég viszontagságos volt megszerezni a kulcsot. A hosszú, rázós útról nem is beszélve.-- De hogy kint micsoda békesség és nyugalom van! „AZ ÉLŐK HÁZA” BÉT CHAHAIM. Mert a lelkek örökké élnek.
Anyu sírkövének a sarka letört, előbb azt hittem, hogy egy látogató helyezte oda a kődarabot emlékezése jeleként (virág helyett – ahogy zsidóknál szokás), aztán láttam, hogy az a sírkő sarkából hiányzó, letört darab. Én virágot vittem, cserépdarabbal rögzítettem kicsit.. A letört darabot meg a zsebembe tettem, hogy majd visszahelyeztessem, meglegyen. De nagyon furcsa érzés... Tudom, hogy anyu nem a kő alatt van, illetve, ami örökké él belőle (mert így kell lennie), annak a helye nem (csak) ott lehet. De mégis... Szóltam hozzá, keresésem közben, azt nem mondhatom, hogy beszél(get)tem is vele, és mégis, az én szavaimba, a beszélő énemtől függetlenül két héber szó keveredett bele. Válaszul? LÖAJLOM VOED... ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ
Nagyapa LÖWINGER MIKSA sírversét írtam le, nem emlékeztem pontosan, s most, hogy írok róla – a MAROSVIDÉKbe – mint zsinagóga- és iskolaalapítóról – esetleg idézem:
CSALÁDJA SZIVÉBEN ÖRÖK KEGYELET
S HITTESTVÉRI MÚLTJA FELETT.
HŰ FIA KÖZSÉGÜNKNEK, DOLGOZOTT ÉRTE.
ÉVEIT MUNKÁBAN S JÓSÁGBAN ÉLTE
EMLÉKE ÁLDOTT
És legyen áldott Anyu emléke, Apámé, akinek nincs sírja! Legyen áldott Nagymama, Márta, a kicsi Vera emléke... mindenki legyen ÁLDOTT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése