diszkriminációk kezdete Marosvásárhelyen

 Az utca felől egy biztosító volt, s nagyon jóban voltunk a biztosító fiával, Gyurkával. Ő nem dolgozott ott, az apjáé volt a biztosítótársaság. Amikor vonultak be a magyar katonák, hívott az öreg, hogy jöjjünk, mert onnan nagyon jól lehet látni. Páran mentünk, a bátyám is éppen ott volt. Egyszer csak csengetnek az előszobában, és három magyarországi pasas és egy marosvásárhelyi asszony áll ott díszmagyarban. Akartak beszélni a tulajdonossal. Hát jött Farkas bácsi, a biztosítós, aki ugyancsak zsidó volt. Kérdik, hogy „Zsidók vannak-e itt?”. Mondja, hogy „Vannak, miért?”. Mondja a nő: „Nem szabad az ablakhoz menjenek, nem szabad kinézzenek.” Erre Farkas bácsi kitört, hogy ez az ő irodája, és annak engedi meg, hogy kinézzen az ablakon, akinek akarja. Nagyon odamondott a pasasnak. A nőnek, aki jó ismerősünk volt, nagyon kellemetlen volt. Biztos mondták, hogy jöjjön fel ezzel a pasassal, és nem volt mit tennie. Keresztény nő volt, de közben az ura zsidó származású volt, aki meghalt, és a lánya kint van Izraelben. Ez az első megnyilvánulás, ami történt, egy pofon volt nekünk. Persze továbbra is kinéztünk, s láttuk Horthyt, és láttuk a feleségét, de már elment a kedvünk az egésztől. Közben az apukám kapott egy meghívót hivatalosan a várostól, hogy jelenjen meg a tribünön sötét ruhában, Bocskai nyakkendőben és háborús kitüntetésekkel mint vendég, mint Marosvásárhely egyik közismert embere. Apuka is és mi is természetesnek vettük ezt, és apuka persze elment oda. Ő a tribünön volt ezalatt, nem tudta, hogy a zsidóknak nem szabad nézni. (A deportáláskor, mikor Farkas bácsi és Gyurka Mengele elé értek, akkor Gyurka azt mondta németül: „Szeretném, hogyha az édesapámmal mehetnék, hogy vigyázzak rá, mert nem egészséges.” „Szívesen, örömmel, tessék!” – s elgázosították mind a kettőt.)

Sándor [Mestitz Albert fia] hazajött Temesvárról, amikor Marosvásárhelyen magyar világ lett. Az első világháborúban a székely hadosztálynak volt a főhadnagya, s huszonkét évig nálunk volt eldugva az egyik kredenc ládájába a székely hadosztály zászlaja. Viszont mikor 1940-ben bejöttek ide a magyarok, az első nap mindenki kitette a magyar zászlót. Akkor előhalászták a zászlót – azt hiszem, még a hadsereg jelvénye is rajta volt –, s kitették a bútorüzletre. Akkor valami huligánok azt mondták: „Né, a zsidó milyen kopott zászlót tett ki” – lerántották, s eltűnt a zászló, nem kérdezte senki, hogy az milyen zászló. Ilyesmik történtek, amik ugye fájtak az embernek.

Egyformán jóban voltunk a román, magyar, német szomszédokkal. Mielőtt bejöttek a magyarok, volt egy román barátnőm, őt inkább sajnáltam és segítettem. Ott dolgozott a fináncoknál, s mindig panaszkodott, hogy milyen nehéz, mikor egy délután kétszer is vissza kell mennie a munkahelyére az állomástól, ahol lakott. Mondtam, hogy olyankor jöjjön fel, és ebédeljen nálunk. Adtam neki ruhát, harisnyát, táskát, cipőt, szóval nem voltam rossz hozzá. Mikor már tudtuk, hogy bejönnek a magyarok – nem emlékszem, honnan tudtuk, de ez már a levegőben volt –, mentem el a virágóránál, s jött szembe Tulica. Mondom neki: „Tulica, mi van veled? Napok óta nem is láttalak.” Azt mondja: „Csomagolok, megyek el.” Mondom: „Miért mész el? Itt vannak a szüleid, a testvéreid, itt van az állásod.” „Mert nem akarok kisebbség lenni.” Mondom: „Tulica, hát mi is kisebbség voltunk mostanáig, és ezután is az lesz mindenki, aki itt marad. Nem lett semmi baja senkinek attól, hogy kisebbség, most se lesz. Miért akarsz te elmenni?” Erre ő: „E altceva, cu voi jidani!” [Nektek, zsidrákoknak más a helyzetetek] – mondta a szemembe azok után. De nem úgy mondta, hogy evreii [zsidók], hanem „voi jidani” [ti, zsidrákok (románul)], olyan megvetően. Mondtam: „Ai dreptate” [igazad van] –  megfordultam, s otthagytam. Soha többet nem hívtam. Ő elment Medgyesre, és aztán később hallottam, férjhez ment, a hetedik hónapban volt, mikor meghalt a gyereke és ő is.

Apám nagyon szerette a magyar kaszinót, és mindig ment oda. Egyszer, már a magyar világban [A „magyar világban” itt alighanem arra utal, hogy Magyarországon ekkor már érvényben volt az első és a második zsidótörvény. Scheiner Júlia apja ugyanis a magyarok észak-erdélyi bevonulása után 3 héttel halt meg. – A szerk.] mikor be akart menni, akkor éppen jött ki egy ismerőse, az egyik törzstag, és mondta, hogy voltak benn valami magyarországiak, és fel voltak háborodva, hogy zsidók is járnak oda, és hogy hogy engedik meg. Erre apuka megfordult, és nem ment be. Úgy látszik, hogy híre terjedt, mert két vagy három nap múlva jött egy bizottság megkérni apukát, hogy menjen, és hogy hát miért nem megy, és hogy ne is adjon rá, hogy mit beszélnek. Apuka nem ment. Őt nagyon izgatta ez az „apróság”. Előzőleg, egy nap ment haza, és anyukának ki volt sírva a szeme. Addig faggatta, míg anyuka elmondta, hogy volt valaki, két megbízott nálunk, hogy mutassa meg, milyen készletei vannak (mert ugye, a zsidók mindent összevásárolnak és „felgyűjtenek” dolgokat), muszáj volt megmutatni nekik. A hang, ahogy beszéltek, s ahogy viselkedtek, anyuka nem volt szokva az ilyesmihez. Apuka nagyon felháborodott. Ilyen apróságok voltak akkor még csak, 1940-ben. ...

Az 1940-es évek előtt, ha bementél egy üzletbe, és magyarul kérdeztél, mindenki tudott magyarul. Marosvásárhelyen nem volt sem a németek, sem a románok, sem a magyarok, sem a zsidók között soha ellentét. 1940 után kezdődtek az olyan apró dolgok, amik meg kellett volna mutassák azt, hogy mi vár ránk. 

 Például bementünk a Transilvánia szállodába, ahol volt egy nyilvános telefon, mert a barátnőm telefonálni akart, hogy este jöjjenek fel hozzám még páran. Jött egy magyarországi pasas, egy pillanatig sem várt, hanem kinyitotta a fülkét, és azt mondta: „Elég volt már a zsidó dumából, menjen ki!” El lehet képzelni, hogy mit jelentett az ilyesmi. Akkor kimentünk, és elmondtuk az egyik barátunknak, akiről közhiedelem volt, hogy a világ leggyávább embere. Ő fogta magát, odament, és felelősségre vonta a pasast. Spéter Gézának hívták a barátunkat. Ugyanez a férfi, Géza, a vonaton, mikor vitték Auschwitzba, az ablakon felfeszítette a drótot, és kiugrott, mikor hajnalban látta, hogy sehol senki. Kiugrott, és ahogy elhúzott a vonat, a mező másik oldalán tele volt munkásokkal a hely. Köztük volt egy szabadságos csendőr. A többiek mind kérlelték, hogy „hagyd már békén ezt a szerencsétlen embert”, de ő azt mondta, hogy ha szabadságon van, ő akkor is csendőr, s elfogta, bevitte, megverték a talpát, s telefonált az állomásra, és megállították a vonatot, és visszatették rá. Ugyanő, kint a haláltáborban is, mikor kiválasztották őket, hogy majd elviszik a krematóriumba, akkor is felfeszített egy drótot, megszökött, és megmenekült. Marosvásárhelyen elvett egy keresztény nőt, Bucheld Évát, akitől aztán elvált. Ismét elvett valami pesti nőt, aztán attól is elvált, és akkor találkozott egy pesti újságírónővel, aki azt hiszem, rajzolt is, remek kis teremtés volt. Kimentek együtt Izraelbe.

Andrist 1942-ben beidézték munkaszolgálatr behívták Máramarosszigetre. Ott volt egy család, ahova küldhettünk Andrisnak csomagot vagy levelet. A munkaszolgálatos fiúk jártak oda a családhoz, és elvették a dolgokat, amiket küldtünk. És Andris is, ha küldött levelet nekünk, a családnak adta át, és ők adták fel postán, tehát létezett egy ilyen lehetőség, hogy tartsuk a kapcsolatot. Onnan Mauthausenbe, majd Günskirchenbe vitték, koncentrációs táborba.

1943-ban éppen Budapesten voltam – minden évben voltam többször –, és akkor hallottam először, hogy szállítják le a zsidókat a vonatról. Arra nem is gondoltam, hogy én is úgy járnék, de gondoltam, azért jöjjek haza. A határ előtt bejöttek a csendőrök, és kérték az igazolványokat. Az embernek volt akkor vásárlási igazolványa, ilyen igazolvány, olyan igazolvány. Mondja, hogy minden rendben van, s elteszi az útlevelem. Mondom: „Miért teszi el az útlevelem?” „Azért, mert maga le fog szállni, ott majd megkapja az útlevelét.” Mondom: „Miért szálljak le, mikor minden rendben van?” Akkor már dühös voltam. Azt mondja: „Honnan tudjam én, hogy maga tényleg az, akit itt ír?” Mondom: „Hát ha nem hiszi, láttam, hogy a másik kupéban ül egy városi tanácsos Marosvásárhelyről, akivel apuka jól volt, átmegyek és áthívom.” Hát átmentem, és mondom neki: „Marci bácsi, tessék átjönni, mert komiszkodnak, le akarnak szállítani.” Az addig-addig húzta az időt, hogy kibújt alóla, nem akart jönni. Erre azt mondtam, köszönöm nagyon szépen, és otthagytam. Láttam, hogy mire megy ki a játék, ő nem volt zsidó, és nem akarta magát beleártani. Visszamentem, és nem volt mit csinálni, leszálltam. Egy hosszú-hosszú vonat volt, és nyolcan voltunk zsidók rajta, akiket leszállítottak. Emlékszem, egyvalaki ült az asztalfőn, és lassan nézegette az útleveleket. Mondom: „Az istenért, nézze meg hamarább, hát elmegy a vonatunk!” Azt mondja: „Az már most megy” – és tényleg elindult a vonat. Fel voltam háborodva, mert fárasztó volt az út. Kérdem: „A legközelebbi mikor megy?” „Holnap ilyenkor” – mondta a pasas. Akkor kimentem, és kezdtem gondolkozni, hogy ezek után nem megyek tovább vonattal, hanem lemegyek Nagyváradra [mivel ott van a határhoz közel], mert ott az unokatestvérem, Bözsike, Ferenc nagybátyámnak a lánya. Gondoltam, elmegyek egy szállodába, és aztán elmegyek hozzá, s két-három nap múlva megyek csak haza. Azt hittem, hogy addig megszűnik ez a dolog.

Nagyváradon elmentem a szállodába, kivettem egy szobát. Mikor rendbe hoztam magam, lejöttem, és elmentem a cukrászdába, ahol tudtam, hogy egy banktisztviselő barátom ott van minden nap. Gondoltam, ebben az időben egész biztos, hogy ott van, akartam tőle tanácsot kérni, valakivel meg akartam beszélni a történteket. Nagyon ki voltam borulva. Pont a szállodával átellenben volt a cukrászda. Bemegyek, s amíg vártam, hogy megkérdezzék, mit akarok rendelni, kinézek a teraszra. Pont előttem ült Kovács Pali, akit kerestem, ő egy zsidó fiú volt. Kimegyek, odamegyek az asztalához. Meglepődött: „Hogy kerül ide, Juci?” Mondom: „Kényszerleszállás.” Azt mondja: „Hogyhogy? Valami repülőről?” Mondom: „Nem repülőről, vonatról…”

Közben jött egy másik ismerősöm – keresztény volt –, akivel előzőleg együtt voltunk egy banketten, s azután mind [sokszor] írt nekem, de én nem válaszoltam, mert nem volt az én stílusom. Úgy láttam, benne van ezekben az ügyekben, és elmondtam neki is, mi történt. És azt mondta: „Juci, drága, én most írok magának egy névjegyet, s ha valahol valami kellemetlensége van, mutassa meg, s mindjárt rendben lesz.” Ebből láttam, hogy neki szava van. Még egy kicsit velünk maradt, aztán elment. Én megkértem Palit, hogy kísérjen el az unokatestvéremékhez. Elmentem oda, nagy szeretettel fogadtak, meghívtak, és még két vagy három napig ott maradtam. Akkor csomag nélkül, csak egy kisebb utazótáskával felültem a vonatra. A kofferomat postán küldtük el. Arra gondoltam, hogyha még valami ilyesmi történik, ne kelljen cipekedjek. Annyi volt a detektív az állomáson, jöttek-mentek, és figyelték az embereket. Én nagy nyugodtan úgy csináltam, mintha nem akarnék vonatra szállni, mintha csak úgy olvasnék, és oda se figyeltem. Bejött a vonat, vártam pár percig, s csak az utolsó percekben szálltam fel, s eljöttem Marosvásárhelyre. Nem volt kellemetlenségem aztán, és megjött a kofferom is, és minden benne volt, de ez egy olyan rossz momentum volt, amit nem lehet elfelejteni.

(részlet Scheiner Júlia életrajzából, Centropa)