DEPORTÁLÁSAIM 2009

 

Amikor feltették az Esztertáskára a deportálási történetem:

http://esztertaska.blogter.hu/115788/gonda_julia_egy_hasznavehetetlen_kisgyerek_a_lagerban

Többek közt ilyeneket kommenteltek alá (jóval a felvitel után):

Köszönöm, hogy olvashattam...

2008-06-06 14:303. borka 

Ennek soha többé, sehol, senkivel nem szabad megtörténnie!

2008-06-09 11:314. Nilüfer 

Kérem a folytatást..kinyomtatom, odaadom a gyerekemnek, unokámnak..ma újra időszerű ezekről beszélni, sajnos:(
Még magasan kvalifikált ismerőseim is kételkednek olykor a megtörtént gonoszságokban.
SENKIVEL nem lett volna szabad ilyet tenni. És nem szabad a jövőben sem.

KOMMENTEKET BLOGOKBÓL IS KIKERESNI

-Köszönöm a kommenteket!

És jelentem: továbbírtam..., már korábban , (a dokumentumaim közt örzöm, publikálatlanul), de úgy érzem, most eljött az ideje elővenni... legalább is egy részét.

Most idemásolom azt a részt, ami tartalmaz egy levelet is, amit egy általános iskolai osztálytársam, 50 évvel a felelevenitett "eset" után írt... Neki is köszönöm...

Úgy gondoltam, hogy majd ha teljesen megírom a "történetem" (de ugyan, mikor lehet teljesen befejezni?...) azt a címet adom neki, hogy "deportálásaim" (mert hogy úgy tűnik, nincs , nem lett igazán vége... az 1945-ös hazatéréssel....:

„Miért is jöttünk a deportálásból szabadulva haza?

De hát azt mondom, hogy ”haza”. Másképp nem is tudom mondani! Akkor hogy is ne jöttünk volna?!… Nekünk ez (volt) a hazánk. Itt születtünk Ide születtünk Hova is mehettünk volna „vissza”?…/ Mások akarták és vonták ezt is kétségbe. De mit számit az? (Persze sokat!) /

Amikor hazajöttünk /tehát, Pestről is/, a szülővárosunkba, szülő”házunk”ba, - hiszen anyám és én, (s majdan az én lányom is) ide születtünk -, az ősi, nagyapám által építtetett polgári házba, éltünk, tovább, mint mások. Gondolom.

Azaz, én csak ábrándoztam arról, hogy teljes családban nőhetek fel, hogy egyszer majd én is apám kezét is foghatom az anyámé mellett, mint más „normális” családban. ”Szimmetrikusan”. De apám nem jöhetett „haza”. Amíg némi joggal-reménnyel még várhattuk vissza, a bori munkatáborból, Pesten maradtunk, apai rokonoknál, de mikor már nem igen volt remény a visszatértére, hazajöttünk, Makóra. Anyám testvérei és anyai nagyanyám is itt éltek. (akkor még). Apámra a Szózat parancsa: „Itt élned, halnod kell” – nem vonatkozhatott. Nem is tudom, hol „halt”…. Hol van eltemetve, ha… Névtelenül, tömegsírba legfeljebb. Egy kutató, aki megkeresett, mostanában tudatta velem, hogy valószínű a Cservenka melletti Zombor -ban. De semmiféle listán nem találja a nevét. Hát persze. Addig azt hitte, hogy mielőtt megölnek valakit, felírják a nevét, hogy majd évtizedekkel később egy kutató rátalálhasson(?!)n…. Micsoda utókori kutatói naivitás! Meg se kérdezték, hogy hívják. Megöltek ”egy zsidót”, vagy 500 zsidót, akkor és ott. Névtelenül, értelmetlenül. Fejvesztve menekülve.

Sír, temető híján – amíg megvolt a zsinagóga – oda vittem az emlékezés virágait.

A zsinagógába – aminek még alapítója nagyapám volt, ahogy leolvashattam az egyik színes üvegablakon a nevét: LŐWINGER MIKSA, illetve az előcsarnokban, az alapítók emléktábláján.

Volt, lett ott egy jóval nagyobb, 3 részből álló emléktábla is, a háború után, amin fel voltak sorolva a mártírok nevei, akik a deportálásból, munkaszolgálatból nem tértek vissza. Köztük az én apukám neve: GONDA KÁROLY. Hát oda vittem őszi nagyünnepekkor egy-egy szál virágot, emlékezésképen, a nemlétező sír helyett.

És még ezt se nagyon tehettem… Még ezt a jogomat is elvitatták!

Sohase felejtem el azt, amikor az általános iskolai igazgatónőm lekiabált, magából kikelve, még a karomat is rángatva vont kérdőre, az őszi nagyünnepeink után, amikor nem mentem iskolába, hogy hogy képzelem én azt, hogy fogom magam, és nem jövök iskolába, hanem templomba!?! Mi lenne, ha mindenki így gondolkodna, és… gondoltam magamban, de szólni persze nem mertem, hogy  hiszen a többiek nem is jönnek karácsonykor meg újévkor iskolába, mert olyankor az zárva van, én olyan boldogan mentem egyszer egy évben – dehogy is a lógás miatt, én szerettem iskolába járni, kitűnően tanultam- de tényleg ünnepelni a zsinagógába. A legszebb kék fehér csipkebetétes ruhámat adta rám anyukám, - illett gyönyörű, mesebeli zsinagógánk színeihez: a kék kupolához, az aranyló csillagokkal - fehér, ropogós masnit kötött a hajamba, s szál virágot a kezembe. Amit aztán elhelyezhettem az előcsarnokban a mártírok emléktáblája alatt, annak az oszlopnak az alján, ahol apukám nevét ki tudtam betűzni. Amikor mazkír volt, bent maradhattam én is, nem kellett kimennem, megszakítva a zsinagógában tartózkodást, mint azoknak, akiknek mindkét szülője él. (nem lehettek sokan!) Kántorunk, Schulmann bácsi, akihez talmud torára is jártunk egy páran, s ott megtanultuk a héber alef bét, és a legfontosabb imákat, zokogva és zokogtatva imádkozott-énekelt, csupa fájdalom reszketett a hangjában, az egész hitközség nevében szinte, amikor a mártírok neveit, hosszú-hosszú névsort, felolvasta, volt egy hely , ahol csendben maradt, a könnyektől nem tudta hangosan kimondani a gyermekei és felesége neveit, akik Auschwitzban odavesztek. De mindenki tudta és gyászolta ezt a beszédes csendet. Amikor meg apukám nevét hallottam a névsorban, már tudtam előre persze (Gombó után következett Gonda Károly), előre izgultam, hogy minél jobban átélhessem ezt a nagy pillanatot, amikor rá emlékezünk, és úgy éreztem, hogy ez különösképp nekem szól, mintha hangosabban is szólt volna, bele egyenesen a szívembe. A neve a márványon, meg kántorunk szájából hallva – ez volt számomra ő, a lehetőség a ráemlékezésre. – És még ezt is el akarta venni tőlem ez az igazgatónő?

Többször eszembe jutott ez az eset, kislányomnak is el-elmeséltem, ő nehezen tudta megérteni, hogy hogy is őriztem-őrzöm a tüskét ilyen hosszan és múlhatatlanul, mígnem az eset után fél évszázaddal, pár sor kíséretében, váratlanul, kaptam egy írásfélét egykori osztálytársamtól, amiből kiderült, hogy ő se tudta elfelejteni, azóta se. Pedig nem vele történt , és mégis.... Ő így emlékezett:

Igen ötven év távlatából még mindig nem tudom elfelejteni a fájdalmat, a dühöt, a döbbenetet azért, ami érte az Osztálytársamat, padtársamat és Barátnőmet./ Katolikusnak neveltek . Betegségem révén apáca, Olga nővér, otthon oktatott, és az iskolában vizsgáztam. A református, görögkatolikus, luteránus vallásokkal is otthon voltam, a szüleimtől és nagyszüleimtől tudtam, ezekkel tisztában kell lenni – Ők mondták: Illik ismerni és tiszteletben tartaniSok-sok ismeretet szedtem össze 12-13 éves fejemmel. A zsidókról talán kevesebbet. Talán a háború kegyetlensége miatt. Tudtam, vannak nagy ünnepeik, étkezési szokásaik, és ezt szigorúan betartják. Elfogadtam, tiszteletben tartottam./

Soha nem találkoztam ekkora gyűlölettel, ami akkor történt az iskolában. Juli, a padtársam szombaton nem jött iskolába.* (*Szombatra eshetett abban az évben  ros hasono, egyébként a szombatot nem tartottuk, és természetesen iskolába is jártam szombaton amúgy) – akkor még volt szombaton is tanítás)

Következett a hétfő, az egészségtant, mert az akkor még tantárgy volt, az Igazgató tartotta. Bejött az órára és Julival kezdte. Állj fel, engem nem érdekel, hogy te zsidó vagy. Ez iskola, itt nincs vallás, nem érdekel, ha te nem foghatsz kezedbe ceruzát. Azt csinálsz, amit mondunk. Ezeket, és nem is tudom felsorolni miket kiabált, ordította magából kifordulva. Juli csak állt, az osztályban döbbent csend. Én ezt soha nem tudom elfelejteni, úgy éreztem, engem is megaláztak.Juli arcát nem lehet elfelejteni, hisz gyerekek voltunk. Lányiskola, orosz tagozat, kiemelt, jótanuló gyerekek jártak ide, de egy hét múlva nem volt padtársam. Édesanyja, aki egyedül nevelte, átíratta másik iskolába.Igen, a rémület mai napig megmaradt, talán Juli érzi legjobban. A mai napig nem tudok, ha találkozunk, feloldódni mellette. Bűnösnek érzem magam, mert nem tudtam megvédeni.Engem is bántottak, megaláztak. Gyerekek voltunk.”

Megdöbbentett, felkavart ez a levél.Egyrészt az, hogy osztálytársamban ilyen mély, empatikus érzéseket váltott ki az eset, s ilyen maradandóan. De talán leginkább az – ami az én emlékeimből ugyancsak hiányzott, akárcsak az álmokból: a saját magam – kívülről - láttatása. Hogy csak álltam, szótlanul. Hogy nem tudtam megvédeni magam. (Hogy is védhetett volna meg akkor más!) És ez az egész talán – kicsiben - mutatja mindazt, ami megtörténhetett velünk? Hogy nem tudtuk megvédeni magunkat, hogy mehettünk, szófogadó birkaként a marhavagonokba, a vágóghídra pár évvel korábban!. Ez is az, amit erre pont 40 évre születő lányom, ugyancsak nem képes elfogadni. Utólag már én sem…. Persze, másfél évesen, mit lehet tenni… meg akár 10-12 évesen…mint „szót fogadni”, tűrni a megaláztatást…soha be nem hegedő sebeket gyűjtve…

Anyám már nem tűrte. Tényleg átíratott. Csak akkor még nem tudta, hogy csöbörből vödörbe…"