...2007. március 12.
Tegnap a Bálint házban voltunk. Mintha otthon... Pedig nagyon-nagyon ritkán.
„Elmeséletlen történetem” felolvasására mentem, lányom is elkísért, nagy örömömre. A deportálási történetem írtam meg, amit majd folytatni szeretnék, mert – s így is fejeztem be a megírt történetet: „..valójában mintha nem lett volna vége a deportálásnak igazán, később se; mintha újabb és újabb deportálásoknak lettünk volna kitéve folyton. Merthogy (véltem szükségesnek indokolni is): minden elszigetelés, idegennek tekintés, benemfogadás, kirekesztés deportáció, még ha nem is életre-halálra menő...”
Eredetileg se voltam megelégedve ezzel a befejezéssel, még ha ideiglenesnek is szántam, volt egy alternatív, reménytelibb is, miszerint: „Nézem a lányom, apám unokáját, ki pontosan 40 évvel apám elmenetele után érkezett. 40 év! Micsoda bibliai üzenet ez?! Ha 40 év sivatagi bolyongása elég volt őseinknek a Kánaánba jutáshoz, elég-e ahhoz, hogy mi is végre „haza” érhessünk és békében élhessünk... Nézem a lányom, és csak remélni tudom, hogy őt már nem fogják „deportálni” soha, semmilyen módon, és ő se magát...”
Aztán, valahogy úgy alakultak-alakulnak a dolgok országunkban, hogy úgy döntöttem, maradjon az első változat...
Az esethez hozzátartozik, hogy az első változat teljes felolvasására sem jutott idő... így befejezetlen is maradt a történetem – talán a töredékesség, a félbeszakítottság volt a legautentikusabb: befejezetlen befejezés...
De azért egyszer végigírom! Mindenféle alternatívát kifejtve! (S azért nagyon remélem, hogy a legjobb fog igazán megvalósulni – a valóságban is!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése