vissza

vissza-

soha nem éltem

vissza

azzal, hogy

fiatal voltam

öregek közt

most se hogy

öreg - ifjak közt

se azzal hogy tanár

diákok közt

se hogy örökdiák

a kioktatók közt

se azzal hogy

okos a buták közt

hogy tisztahallású

a botfülűek közt

hogy sasszemű

vakok közt

hogy érzőszívű

érzéktelenek közt

hogy ékesszóló

dadogók közt

hogy tudó

a tudatlanok közt

semmiféle előjoggal

dölyffel nem éltem

szerettem volna

tudóvá tenni

a tudatlant

ékesszólóvá

a dadogót

érzőszívűvé

az érzéketlent

látóvá

a vakot

hallóvá a

botfülűt

okossá

a butát

s végül én lettem

buta süket vak

fásult dadogó

tudatlan

akivel

visszaélnek

mások

csúszós, havas úton anyámra gondolok

anyám szerette a nyarakat

szerette a teleket

szerette az embereket

pedig csúsztatta havas út

kiszárította tűző nap

s gyilkosok közt is élt és halt

én nem ilyen vagyok

de én is meghalok

2016. január 21

(UTÓ)MACSKAJÁTÉK(OK)

"Mert mi voltunk- vagyunk a szép Szkalla lányok"

Lányom makacs ötlete volt, hogy nézzük meg az Örkény színházban az újfajta, remekhírű Macskajátékot. Először még karácsony másnapjára tervezte ezt a programot, csak akkor lemaradt. Így aztán a születésnapomon újból előkerült. S mondhatom, pont jókor. Mert láttam én ezt a darabot, nem is egyszer; a Sulyok-Bulla félét tévén, Szegeden a remek Hegedűs Ágnes Orbénnéjával, "élőben", és emlékezetes maradt a Makk féle filmfeldolgozás is...

De most, a 69. évfordulón valami egész más történt. Mert a színpadon a hozzám hasonló korú öregasszonyok, mind, rólam, nekem szóltak. (ha magukról is)(bár a 3. személyű előadásmód ezt a behelyettesíthetőséget megkönnyítette!)

Még előadás előtt megkérdeztem lányomat, (ő is ismerte már a darabot),hogy szerinte én melyik szereplőre hasonlítok leginkább. Egyből Gizát emlitette. Egyet is értettem. Viszont már a szünetben azon tanakodtunk, hogy tulajdonképpen mindhárom út zsákutca. Hogy az öregedés abba torkollik. Hogy nincs is megoldás rá. ("ellene")...De aztán, a végére mégis lett, valamiféle... Bár azt meg kell hagyni, a kulcsmondat épp Giza (illetve itt Molnár Piroska) szájából hangzott el.
Közben történt más is: kb 20 perccel a darab elkezdése után megrezgett a mobilom. Persze rögtön kinyomtam, s láttam, a szám nem "idevaló", rá is jöttem, hogy Kanadából hívhatott az unokatestvérem, ahogy Orbánnét a színpadon Németországból Giza... Vissza is hívtam a szünetben, felköszöntött a születésnapomon (otthoni vezetékesen hiába keresett), abban maradtunk, hogy majd hívom...

A 2. részben pedig minden drámaian meglódult, felforrósodott> olyan nagy érzelmek korbácsolódtak fel bennem is, követve a színpadi (főleg belső )történéseket, hogy csak azon kezdtem csodálkozni a hol komikus hol tragikus (néhol abszurd és groteszk vagy épp megrázó) jeleneteket átélve, hogy hogyhogy nem nevetek és/ vagy "sírok",... (az igazán jó darabok fokmérője nálam ez lett, hogy egyszerre sírok és nevetek rajtuk)

Aztán egyszer csak, egész váratlanul megindult két kövér könnycsepp. Molnár Piroska/Giza (aki váratlanul visszatér Magyarországra, testvéréhez, miután őt hiába hívta mindig magához) mondatára: "Mert mi vagyunk a szép Szkalla lányok",

és azt tervezi, hogy visszaköltöznek ifjúságuk elhagyott, gazzal benőtt színhelyére is, Létára. (mint valaha Csehov 3 nővére Moszkvába...Oda ők is csak sóvárogtak.) S a fénykép, ami fiatalon ábrázolta őket, szépeknek és vidámaknak - hiába nincs meg, hiába vitáznak rajta... ki elé is szaladnak ekkora örömmel...

"Mi vagyunk a szép Szkalla lányok"
mondja Molnár Piroska-Giza - Pogány Judit-Orbánné mellett ülve - öregen és egyáltalán nem "szép"en. (és egyáltalán nem azt mondja, hogy ők voltak... a szép Szkalla lányok, hanem most is azok...) És ekkor kezdtem el bőgni... szemben velük a nézőtéren...

Mert: ami (egyszer) volt, az VAN! Nem múlhat el! És az is mindegy, kinek, minek örültek ifjan, azon a bizonyos fotón. Az öröm a lényeg. Ami kell, hogy megmaradjon. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy kívülről látjuk(láttatjuk) magunkat, 3. személyben mondva el szomorú történetünket, ami már ettől nem is olyan szomorú, sőt jót lehet neveti rajta (rajtunk!), mint a darab végén elmondott-elmesélt (és nem lejátszott)macskajátékokon...

Igen, ez a lehetséges "megoldás". A van és az öröm. Az életöröm. Mert az élet öröm. Akkor is, ha az életünk bukdácsolásokkal, tévedésekkel van tele. És megcsalatásokkal. Ha elveszítjük a fiatalságunkat, "szépségünket". Ha magányosak vagyunk... de nem! 3 asszony ül előttünk a színpadon, a maguk sorsával (a 3. a szerény albérlő: "egérke" - Kerekes Éva) és dőlnek a nevetéstől... Mert nevetni csak együtt lehet! magunkon is! Egyedül nevetni se, örülni se... (Sírni lehet egyedül is, sőt)

Mellettem ül a lányom. Neki is tetszik a darab. Bár (még) biztos nem ugyanazért. (a darabban a fiatal generáció is képviselve van, akik elég értetlenek és ridegek, (de főleg Orbánné szemével, értelmezésével látjuk őket is)
nincs teljes megoldás.
De feloldás mégis...:
Nevessünk! akár magunkon is! És örüljünk az életnek. (akármilyen is) Annak, ami VAN! A jelennek (amibe bőven belefér a múlt is)... és (némi) jövő...

merthogy mi vagyunk a Szkalla lányok lányai... erre (is) utó
lag döbbentem rá, mikor már másnap skypeon beszéltünk kanadai unokanővéremmel. mert mi vagyunk a Löwinger lányok

lányai...
mellettem meg a lányom, az egyik Lőwinger lány unokája...,
aki képes még arra is, hogy megnevettessen ...
most nem is kérdezte meg, mint mindig, hogy milyen 69 évesnek lenni, 70-be lépni
de én már tudom a választ:

nem jó megöregedni
nem megöregedni
még rosszabb

örüljünk hát!

GAUDEAMUS IGITUR!
(2012. JANUÁR)

ILIA

Kedves szegedi tanárunknak: Ilia Mihálynak, a napokban volt a 80. születésnapja. Sajnos számomra ő volt a másik szemináriumi csoport irigyelt vezetője... de már tanárként egy egyetemi továbbkézésen felejthetetlen előadást tartott az akkor még nemigen felfedezett és feltárt határontúli kortárs  magyar irodalomról A mottója nagyon belém ragadt"teher alatt nő a pálma".... Az idő  igazolta... Aztán -szerencsére- lányomat  tanitotta az egyetem doktori iskolájában,, és figyelemmel kisérte/kiséri a munkásságát...  ma is! egyébként is a figyelme legjellemzőbb tulajdonsága. Ritka pedig milyen fontos tulajdonság.... Isten éltesse! A 80 évest... Bár nekem mindig úgy jeleik meg ahogy áthalad fiatalon, frissen még 30 évesen  se- az egyetemi folyosón... most meg még fiatalabb:. csecsemőként idéződött meg, egy régi Délmagyar számból idézetten....anyja kezében... egy 80 év előtti újságcikkben..

találkozás egy öregasszonnyal

ülök Szegeden, a Boldogasszony sugárúton, a valamikori Április 4 útján, a 4. szám előtti padon, szemben egykori egyetemi lakóhelyemmel, az egykori Irinyi kollégiummal, ami már rég nem kollégium, de ott ebédeltem a pincehelyiségében, az egykori menzánkon, s most pihenek, napozok, a friss ,  koratavaszi fényben, élvezem a végre jó időt. Közben arra gondolok, nézve a kaput, balra előttem, hogy mi lenne, ha valami scfis időjáték folytán kilépne azon a kapun egykori magam - mondjuk 20 évesen, - majd félszázad távolából,... és meglátna itt a padon

engem; egy öregasszonyt. Vajon mit gondolna róla? egyáltalán észrevenné-e? vagy elrohanna mellette(m)? És mi lenne, ha én megszólítanám, és elmondanám neki, hogy én ő vagyok. Csak 50 évvel később. Ilyen lesz ő. - mondanám. Biztosan hitetlenkedne, vagy kétségbeesne vagy tiltakozna, esetleg megsajnálna. (engem, őt - mindkettőnket)... de el se tudom képzelni, hiszen 20 évesen olyan pesszimista voltam és dekadens is talán, meg lázadó - és féltem - nem is az öregségtől -, inkább a haláltól, meg persze az élettől is! Ugyanakkor tele voltam életféltéssel és életvággyal. (tele vágyakkal zokogott az én lelkem is...) el se tudom képzelni, mit szólna most hozzám, öregasszonnyá lett magamagához.(talán kiméletből nem is árulnám el neki, nem ijesztenék rá, vagy elütném azzal - ha már mégis megtörtént volna - hogy hiszen csak vicceltem... Nem is tudom elképzelni ezt a fordított találkozást -Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel c. irásának pandantjaként ezt aTalálkozást egy öregasszonnyal... fogalmam sincs , hogy zajlhatna le, sajnálat? megrettenés? öröm? együttérzés? lenne a fiatal lány reakciója? Vagy csak döbbenet, szólni se tudna, látni se...

A szemem közben már rég csukva tartom, s már nem a régi kapun, el is bóbiskolok a napon, én, az öregasszony, már nem is látom magam előtt én se 20 éves változatom. Csak kiüresedve ülök a padon, a koratavaszi, langymeleg napsütésben, valami időtlenségben lebegve, és akkor hirtelen egy hideg érintést érzek a jobb kézfejemen, kinyitom a szemem, egy fiatal nő hajol le hozzám e szavakkal:

"Tessék mondani, jól tetszik lenni?"

láttam boldog tanárokat is

A csoportkép 1976-ban készült. Debrecenben. "Debrecenbe kellett mennünk" - (nem pulykakakast venni), hanem országos diákszínjátszó napokon részt venni - a diákjaimmal - (abban az évben szereztem meg a "működési engedélyem", illetve kaptam bizonyítványt arról, hogy színjátszócsoportvezetőként, illetve (B kategóriás) rendezőként "működhetek" - a Népművelési Intézet által szervezett 2 éves képzés , tanfolyamok és vizsgák után. (de már korábban is volt az iskolában irodalmi- illetve diákszinpadom...) Nagyon szerettem "csinálni" (valaha "igazi" rendező szerettem volna lenni - csak hagytam magam lebeszélni, később sajnos a diákszinpadvezetésről is - külső nehézségek miatt -magamat...) pedig de jó volt! nekem is és a gyerekeknek is, sőt a közönség  meg zsűrik visszhangja szerint a nézőinknek, hallgatóinknak is... ezek a képek két nagy albumból kerültek elő, amit a gyerekek vezettek, ugyancsak lelkesen, a képeket többnyire én csináltam, mostanában beszkenneltem néhány fotót és már küldtem is belőle egy régi diák(színpadosomnak (aki azóta szintén s már rég tanár...), a napokban láttam meg az utcán - magas beosztású - régi diákomat. Megígértem, hogy neki is elküldöm, amiken felfedezem. És miközben böngészgettem a régi szinpadosaim (régi) arcát, egyszercsak megtaláltam köztük a magam régi arcát is, köztük, ott fent a magasban, mosolyogva, kicsit talán még diadalittasan is, boldogon, elégedetten, két diákom közt... Hát elmondható,  látván ezt:, hogy "láttam boldog tanárokat is" - legalább is itt a fotón... )s pláne , diákszinpadvezetőként, nem is annyira  "vezetőnek" vagy "tanár"nak hanem inkább egy jó kis alkotóközösség tagjának érezve magát azaz magam... egy bejegyzés az albumból, egykori , idősebb, nagyszerű kolléganőmtől,  s ő, akit igazán csak tisztelni lehetett, ezt irta, nekünk , pár éve már nincs köztünk, de a szavai itt maradtak: "A Diákszinpad műsorai mindig megrázó élményt jelentenek számomra, mert önvizsgálatra késztetnek, a jobbá válás szándékát ébresztik bennem.További sikereket minden tagjának. Erzsi néni"  -

Köszönet... "szép volt... fiúk" ... lányok!

nem euklideszi...

színházba mentünk este, a Szegedi Nemzeti Színházba (bár pesti vendégjátékra) s páholyba, ez a körülmény nem elhanyagolható, így egymás mellett, mindkét részében, s mögöttes tartalmaikkal sem; ugyanis lányom nem akarta elhinni, elfogadni(?), hogy ha páholyba megyünk, akkor nem kell ruhatár... igaz, hogy pár éve voltunk utoljára a nagyszínházban (a kicsiben, - ami moziszerű, egyszerűbb, s jobb előadásokat produkáltak benne -, többször is megfordulunk), gimiben még bérletünk volt, s páholyba, mégis elfelejthette, hogy a páholyban fogasok vannak , s azért hogy rendeltetésszerűen használjuk is... még akkor se nyugodott meg, amikor látta, hogy mások is, sorra felakasztják a páholy fogasára ilyen-olyan kabátjaikat, ernyőiket... talán inkább sőt, többször is visszatért rá ellenérzéssel berzenkedve, hogy ez mégse helyes, mert esztétikailag romboló hatású, hogy néz az ki, hogy a díszes szÍnház falán csak úgy kabátok (különböző göncök(?) lóghatnak...azoknak a fogasoknak csak funkció nélkül kellene ottlenniük... óhatatlanul eszembejutott az a nagyon régi, babakorabeli döbbent mondata, ami a bilijén ülve hangzott el, karácsonykor; mert hogy azt se akarta elfogadni, hogy ünnepnap is ilyen profán (alantas?) foglalatosságot kell s egyáltalán lehet gyakorolni. Hát igen, így van az, mindkét esetben, mikor ütközik a profán és a szakrális... és valami hasonlóról volt szó a színpadon zajló darabban is, aminek meghosszabbítása voltaképp a pompás nézőtér, díszes páholyostul, kabátokkal csúfitva... élet és művészet, rend és szabálytalanság, euklideszi és nemeuklideszi geometria ... és asszonyok,(képként és hús-vér valóságba áttűnve), valamint Rubens, és Gödel... és mögöttük-bennük Esterházy villódzó, szellemes, könnyed és mégis súlyos tartalmú, veretes szövege, riposztjai, ellenpontosan, paradoxonokkal telin, elgondolkodtatón, életről-halálról, művészetről, végesről-végtelenről, értésről-nemértésről (a nemértés értéséről!); ha nem is válaszokat adva kérdéseinkre, hanem válaszainkra újszerű, felrázó kérdéseket... a művészet (Rubens) illetve a tudomány (Gödel) felől nézve. Világok ütköznek. Rubens a képet mintegy többre tartja a világnál. Azt hiszi mindent megfestett. De kiderül- s Gödel vezeti rá- hogy dehogyis, miközben azt hitte, maga a végtelen méltósága - a transzcendencia mégis kimaradt valahogy, s annak felismerése, belátása, hogy végesek vagyunk, korlátokkal körülvéve - bizonytalanságban. (vö. Heisenberg féle határozatlansági tényező - bemutatva, szemléltetve a színpadon; E.P.-ben egy REMEK tanár veszett el) A világ és amit megfestünk nem lehet ugyanaz. Ahogy megidéződik a Magritte-i mondat variációja: "Ez nem egy pipa, nő" ("csak" a képe) - bár függőben marad, hogy a kép több-e, bizonyos szempontból - de akkor sem euklideszi--- mint a bizonytalan , rejtélyes és transzcendens valóság... Ezt már nem tudja megfesteni Rubens sem, mert élete végén, ad absurdum: halálakor jön rá, s hogy félbemaradt az életmű, mégiscsak...a megnemfestett képek képzetével zárul a darab..., amiben viszont bőven van transzcendencia is (Angyallal, Bachuszszal ) s nemeuklideszi, árnyalt, szabályokat, idő- tér kereteket félretoló mély tartalom... a végére már lányom is megnyugodhatott, helyén valók azok a kabátok is a színház falán... nemeuklideszi világunkban különösképp... (na dehát épp itt a kérdés: világunk euklideszi vagy nem euklideszi -is-... ?)

(De mindezt majd még én is "pontosabban" átgondolom - újraolvasom a "dramolett"et - az E.P. könyvből)

Különösen azt a felvetést gondolom tovább, hogy nem lehet "mindent" megfesteni, megalkotni nem lehet teremtést utánozni, mert csupán részei lehetünk annak, aki(ami) teremtett, és igen, mindent nem is érthetünk,de legalább ezt értsük meg!...

És próbáljunk beletörődni.)                                                                       (2008.június 7)

2008. június 7

séta a nemzeti múzeum körül

a múzeum előtt mentünk el, délelőtt ... most valahogy lenyűgözött a látványa - a közelébe mentünk, de aztán még tudatosan visszanéztem , körbejárni és bár bele már nem tudtam menni , mert 6-kor bezárt, de így is tanulságos séta és "múzeumlátogatás" volt....

föl a lépcsőkön, fejem fölött a friz és affölött a kék ég..

.

smile hangulaa múzumoszlop lábánál van min elgondolkodni...

és föntről letekintve, az Arany szobor mögött kis srácok fociznak...

a múzeumoszlop lábánál van min elgondolkodni.

aztán körbejárom az épületet, a parkot, megnézem az írószobrokat... le is fotózom , de ami megdöbbent, azt nem... hogy itt is a park mélyében a padokon hajléktalanok húzzák meg magukat... szégyellem én is... de ez a valóság mindenütt "rámcsap"... a nemzeti múzeum mögött is a "nemzeti nyomor"... József Attila Hazám-ja már és még midig nem szorul külön magyarázatra, mindenhol ott a magyarázó illusztráció...) Nem rugaszkodhatsz el az Olymposi istenek magasságába, az égre is hiába veted tekinteted, előbb-utóbb belebotlasz a földi nyomorúságba... amit mi hagytunk, hogy igy legyen..

..A szobrok... ártatlanok.... egykori modelljeik is; ők mindent megtettek, az irodalommal is, hogy megfelelő irányba tereljék olvasóikat, a "nemzetet"... De lehet, hogy akkor se hallgattak rájuk, most meg már.... néma szobrok.... bár műveiket jó lenne újraolvasni, azoknak is, akik nem irodalmárok, de a "nemzet" sorsa a kezükben...

hányszor juthatna eszükbe Berzsenyi intelme a magyarokhoz:

"Nézd, a kevély tölgy, mellyet az éjszaki/Szélvész le nem dönt, benn termő/Férgek erős gyökerit megőrlik,/S egy gyenge széltől földre teríttetik/Igy minden ország támasza, talpköve/ A tiszta erkölcs, melly ha megvész:/Róma ledűl s rabigába görbed."...

--

(2011)

de miért olyan szomorú az arca?

kedves régi ismerősöm, újabban majdnemszomszédom láttam tegnap kétszer is a háztömbjeink közti padon ülni, egy nénivel, én biciklin robogtam már elkésve, hiába szólt, hogy rég látott, mondtam sietek, nem tudtam leállni, sőt visszafelé se, mert tényleg elkéstem, és rohantam haza legalább telefonálni annak, akiről...

ma ismét elhaladván az ominózus pad előtt , hiába néztem arra, azaz csak az idős néni ült a padon, egyedül, a botját tartva, de megismert, s oda is szólt "ugye magával beszéltünk tegnap"...? hát ha tegnap igazán nem is, most valami beszélgetésféle mégis csak lezajlott köztünk - (ismerősöm távol volt, a testvérének segített mint mondta a néni...)

hanem ő rögtön előállt azzal, s hogy mondta is tegnap a közös ismerősünknek, hogy szokott látni, és mindig olyan szomorú az arcom....

miért? van a levegőben a kérdés. hát mit is mondjak, tulajdonképpen engem is zavar, hogy lehangoltnak is érzem magam  általában, holott valójában nincs is igazán okom rá (?)...

talán alkati? talán mindig is ilyen voltam, azaz szomorú arcú?.. (fotókon, s néha tükörben meglátva magam, magam is meglepődök ezen az elemi szomorúságon) 

azt hiszem, mindig is szomorú volt az arcom... (ha nevettem is, az csak ilyen ideiglenes átmenet lehetett) de az arckifezés szomorú...

(egyszer, még a színpadról is, Arthur Miller Bünbeesés utánjából, egy ilyen mondat )Quentin-Kálmán szájából) a szinpad széléről.... de miért olyan szomorú az arca... megszólitott, igen...

és a levegőben maradt azóta is, egyre jobban...

s most ez a néni, megvárva, hogy elhaladjon mellettünk egy járókelő, jelzi, majd elmond valamit

és mondja , hogy tudja , hogy zsidó vagyok. és elkezdi mesélni, hogy fiatal korában önálló, magányos, sőt árva lányként, a főnöke, aki zsidó volt, mennyire nem élt ezzel vissza, mint általában szoktak, hanem ellenkezőleg, mennyire tisztelte, s - szinte trükkel- támogatta (adott neki pl ebédelési lehetőséget is... meg további példákat mond, hogy a háborúban egy házaspár... meg hogy neki csak jó tapasztalatai vannak... zsidókkal.... és látta, miket csináltak velük, milyen borzasztóan... hurcolták el, ordibáltak rájuk, megalázták... (interjút kellene vele csinálni a gimistáknak - ugyan hány ilyen szemtanu élhet még, ő is már 89...)mennem kell, bár még hallgatnám én is... de mindig sietek, s ő is mondta, nem beszélek senkivel,(persze idegenekkel, nem!) csak megyek, lehajtott fejjel...

Csak emelje fel egész nyugodtan a fejét! - kiált még  utánam biztatóul-búcsúzóul.

(lehet, hogy ő megfejtette a "megmagyarázhatatlan" "szomorúságom" okát?!(ősi örökség? az örök üldözöttek öröksége? jó lenne már kilépni belőle. Fej a fejjel! - tényleg... Persze attól még ...)

2012.

visszakövetel ... a Maros

napok óta készülök már végre lemenni a Marosra, ez mára olyan sürgetővé vált (érzem, hogy itt a vége a nyárnak, régen is, mindig is igazán ősz felé jött rám sürgetően és ellenállhatatlan erővel a Marosrajárhatnék, de most ez egybeesik egy nagyobb egységgel is... csak nem most akarnám pótolni sok nyár elszalasztott marosozását, a múlttal szembeni kiengesztelésként, de most hallottam, ebben a nagy hőségben, hogy olyan a Maros mint régen volt, homokszigetes, tiszta, nem maradhatok hát nyugton itthon, mikor annak idején kisgyerekkoromtól kezdve ifjúkoron át nem volt szinte olyan jóidős nap, amit hagytam volna Maros nélkül elmúlni, még a svájci Thún tó partján és a nizzai tengerparton vagy akár az Adrián is idehúzott vissza a szívem, a Maros partjára, mert (ki a Maros vizét issza , vágyik annak szíve oda vissza), s mert az - akárhogy is, de - az enyém, úgyhogy - ha hűtlen lettem is hozzá évekig, évtizedekig (persze ő is!!! - most mégis) úgy éreztem, hogy vissza kell térnem hozzá... egész nap ez az Ady sor zakatolt bennem. ... megyek.Visszakövetel a sorsom.

igen visszakövetelt... a Marosom...mentem is, hiszen persze hogy végre megtaláltam az elveszettnek hitt fürdőruhám is, abban a bőröndben, amit évek óta nem használtam, ott volt benne..., s semmi más, csak a fürdőruha. (ami utoljára Szigligeten, a Balatonban volt rajtam akkor, amikor Halász Péter épp, tőlem pár méterre, "ott állt az augusztusi napsütésben, ellenfényben, mint egy színházi előadáson, és kellett volna mondani neki valamit, de mit, de már mindegy is, mert Halász Péter ott áll a strandon, az augusztusi napsütésben, és most már ott is marad, mindörökké) ahogy meg lett írva is...

én meg most megyek a Marosomra, keresem az én régi örökMarosomat...

fő a bizalom

Volt egy szokásom, hogy mivel a kiállításnyitáskor az emberektől nem tudok igazán hozzáférni a falon függő képzőművészeti alkotásokhoz, pár nappal később visszamegyek.. Egy kicsit újabban kellemetlenítette ezt az a tény, hogy bezárva találom a kaput, de csöngetésre kinyitják. Ma is így történt (majdnem), ugyanis az eddig számomra ismeretlen kockásinges férfi – szinte elállta az utam az ajtóban… Némi méltatlankodásomra közölte, hogy mert egyedül van. És őt akár le is üthetik így. Mer hogy itt milliók vannak a falon. Na  és gondolná, hogy én lopnék festményt? (előtte meg leütném…?) hüledezek. .  Hát ő nem tudhatja , de a józan paraszti esze ezt mondatja vele, hát nincs igaza ?…. Hát talán nem múzeumban kéne dolgozni a józan paraszti eszével (sose láttam még itt egyébként, én is félhettem volna tőle akár, ráadásul én is egyedül voltam. Kifordultam a teremből, valahogy elment a kedvem...

jól feldühítettem magam.

Hogy nézhetek én, ki hogy ilyen bizalmatlan velem…

Csináltam is egy fotót magamról egy másik ajtóban, kontrollként.... Hát így néz ki egy képlopó?:No leszámítva a feldühödtség nyomait...

Panaszt kéne tenni? Nade hol? Kinél? Nyilván igy rendelkeztek. Fent.

Az ok a munkaerőhiány lehet (bár korábban is voltam ilyen szituációban, de eddig még mindig az az 1 ember viszonylag  szívesen látott… (tán mert ismert?) Felgyújtotta a villanyokat, és hagyta , hogy kedvemre műélvezzek, amíg jól esik

nade ez a "leütés", meg "képlopás" história teljesen  új

eszembe jutott, hogy talán javasolni kéne , hogy a lezárás mellé tehetnének akár egy drótkerítést is a múzeum köré

– aztán olvasom -úgy látom az ötletem már meg is valósult, a velencei biennálén…::

http://artportal.hu/magazin/kozugy/blokad-alatt-a-magyar-pavilon-velenceben

2015. augusztus 30

matuzsálem

Szegeden a buszállomás felé tartok , jó időben, élvezve azt is és a város szépségét, a Széchenyi téren egy étterem előtt haladok el, az utcai terasz előtt, hol az asztaloknál ül egy-két vendég, valamikor, évtizedekkel ezelőtt én is ültem itt, meg beljebb is,... most Matusalem étterem és kávézó van kiírva a bejáratra, akkoriban biztos nem így hivták, de hogy is? hogy is? egy ötlettől és kiváncsisággal kevert nosztalgiától hajtva besétálok az étterembe, s megkérdem a pincérektől, mi is volt neve régebben ennek az étteremnek, Botond, meg Debreceni - mondják, - de amikor itt jártam, még a 70-es években, akkor még Debreceninek hívták, hát persze, hogy is felejthettem el, de azt nem, hogy hol is vacsoráztunk D.I.-vel itt, anno 70-es évek, nézem is a terem legvégét, igen ott ültünk vacsoránkat fogyasztva, "utolsó vacsoránkat", mert hiába volt "kellemes", és hiába mondta, hogy mennyire szeret enni velem, és ezt majd ismételjük meg többször, mégis csak ez és itt lett az utolsó vacsoránk, itt ebben az étteremben, ami ugyancsak megöregedett, akárcsak én, "matuzsálem" lettünk... D.I. meg már sehol, már sehol se vacsorázik, senkivel, mert fogta magát és örökre elment - az ötvenvalahanyadik születésnapja idején... (nem tudtam meg, csak utólag, de aznap én is majdnem...) ,de tőlem , s én tőle már jóval előbb, el... s ki-ki máshoz ...

aztán épp itt a teraszon beszéltem még a "famulusával", (akitől először hallottam nálunk, amikor még nyáron meglátogattak, - Cseh Tamás - a szintén, eredetileg, "rajztanár" - nevét, rajongással, amikor megjelent a tévénken, számomra még ismeretlenül, - meg aki később, ősszel, olyan szépen és finoman tudott vigasztalni - mint festeni is azokat a színkavalkádszerű mégis visszafogott, absztrakt képeit) meg itt volt Z. is, akivel felfedeztük, hogy ugyanolyan színű a szemünk, pedig ritkaságszámba megy: szürkés-zöldes-kék, s hogy vigyázzunk rá (mint a szemünk fényére), de mára már az enyém megkopott, ő meg egyáltalán nem vigyázott rá, egy autókarambol végleg elhomályosította, és már csak a festményein ragyog fel, meg ott volt P. is, aki elcsodálkozott azon, hogy a kis hálómban hordom (Szegeden összevásároltam mindig) az egész aktuális kortársirodalmat, zenét, kultúrát, mindent. Jaj, akkoriban a szívem is...elég jól láthatóan,... S hova repült az ifjúság...(Széchenyi tér fák...) Matuzsálem lett... az is

(az előbb a Kárászon egy csoszogó öregember megszólított két padon ücsörgő fiút, hogy hány évesek, 17-et mondtak, az öreg meg 92-őt - az is jó, mondta, az ő korukra - én épp köztük, de közelebb a matuzsálemhez... csak becsülnék meg a srácok az ifjúságukat, nem úgy mint mi, mi fel akartunk mielőbb nőni, öregedni(?), hogy végre a miénk legyen teljesen az "élet", és mire az lehetett volna, elröpült..., még az emléke is)

az étterem épülete még áll, mint előtte is, s fog is, szebben mint valaha, mert műemlék

de annak a vacsorának az emléke.... már csak bennem...

(2010. szept. 24.)

STRASSHOFF 1944, 2014

Azok a sinek ugyanazok
de most turistabusszal érkezem,
nem marhavagonban
s anyám nem fogja a kezem
a leszálláskor
könnyes a szemem.

Egy gyűröttszirmú,megtépázott
piros pipacs a sinek mellett
megriaszt
égetőn tűz a nap
Kér vizet? - nem
hadd szomjazzam
mint akkor rég

hetven éve

másfél évesen

Kavicsokat rakok
az emlékmű szélére                                                  
egyet hazaviszek
anyám sirjára
ki már nincs velem
de hazahozott

hősiesen

Auschwitztól

menekitve meg

Felnőtt a kisgyerek
Megöregedett
Emlékei sincsenek
Csak azok a sinek...
.....

Kinek fáj,ami nekem?
Ki tudja,mi fáj nekem?
Fájt-e akkor igy -
nem hiszem.
Most fáj az is,
ami akkor nem.
Hetvenszeresen

-----

leforditották németre a strasshoffi honlapra:

Die Schienen sind die selben,

Doch diesmal sitz ich im Touristenbus,

keinem Viehwaggon,

Und Mutter ist nicht dabei.

Beim Ausstieg

hab ich Tränen im Aug.

Zerknitterter, zerfranster Klatschmohn

bei den Gleisen

erschreckt mich.

Brennend prallt die Sonne.

„Jemand Wasser?“ – Nein,

Lass mich dursten,

So wie einst

vor sieben Jahrzehnten,

mit anderthalb Jahren.

Ich lege Kieselsteine

an das Denkmal.

Einen nehm‘ ich mit

für Mutter,

sie ist nicht mehr da,

mich gibt es aber,

dank Ihrer Tapferkeit.

mich aber hat sie

heimgebracht,

von Auschwitz tapfer

gerettet.

Das Kind ist erwachsen,

Vergraut,

Hat so gut wie keine Erinnerungen,

Nur diese Schiene…

…..

Wem schmerzt, was mir auch?

Wer weiß, was mir weh tut?

Hat es damals geschmerzt…?

Ich glaube kaum.

Jetzt schmerzt es,

was damals nicht.

Siebzigfach.

2014 julius 10