utazom Pestre, zötyögök, szunyokálva még csak a Makó Szeged közti buszon, s hirtelen felriadok, mellettem a kiskofferom, s rajta a kabátujjamban egy
kéz... igen egy kéz, de kié?.. teljesen idegen, egészen messze tőlem, nem nem az enyém, az én kezemnek valahol közelebb kellene lenni a törzsemhez, ki érti ezt, kié ez a kéz?- meredek rá mint egy ismeretlen furcsa tárgyra... aztán megmozditom, mégis csak az enyém, és hát persze, nincs másik, ez az sajátom... (még csak el se volt zsibbadva, le se bénult, szerencsére... de, mégse éreztem hozzám tartozónak... őrület.... mintha az Adams Family hátborzongató keze lett volna... azt se birtam nézni, de hogy az én kabátujjamból kandikálna ki valami hasonló...?!!! mert hogy a kabátomról tudtam, hogy az enyém, rögtön... fálálmomban is... csak azt nem hogy az a kéz hogy került bele.., hogy kié ez a kéz...
tulajdonképpen erre az irodalmi eseményre (is) utaztam.... ami a Kié ez az arc c. verskötet bemutatása kapcsán lett meghirdetve: (és csak utólag esett le a tantusz, hogy egy pár órával előbb a buszon már átéltem "ugyanezt", csak egy másik "testrészre" vonatkoztatva, mondjuk, tükörbe nézve (bár -tán épp ezért egyre ritkábban teszem), vagy akár fotómra nézve, megfordult egy párszor a fejemben igy is a kérdés: kié ez az arc? (csak akkor mindig tudom, ha fájdalmasan is, hogy az enyém, csak nem érzem, hogy a belsőm (azaz a lényegem ) fejezné ki... de egy kéz nem is lehet a lényegünk, csak (test)részünk...) de mégis... ugyanaz az elidegenedettség, személytelenség, aminek nyomai a verskötetből is kimutatódnak:
Radics Viktória épp a metafizikus jellegüket emelte ki, nagy lelkesedéssel, a megrenditő jellegükre is utalva. (a szokatlanság életünkbe megjelenésével a versekben való megjelenitésével) párhuzamban)
(amikor "hirtelen, egy buszban....")...amikor másnak is érezzük magunkat.... amikor a test van, de nem kötődik a szubjektumhoz, amikor se múlt, se jövő ...csak a jelen, a látszólag eseménytelen "pillanatleirásokban".... ("múltja sincs és jövője sincs" ... jut eszembe Weöres is "Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből,. mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét". ...)
meg az úton lét... ami akármilyen út lehet, mert nem a külső távolság számit... és azt se lehet tudni, hogy mikor kezdődik és mikor ér véget a vers - mint itt is, most is... mint ahogy születés és halál is együtt jelentkezik (mint a "butó"ban...)
és az igazi költészet kerül minden szót, ami nem megjelenit
és csak azt mondja ki, ami méltó a kimondásra
mint a haiku pl. ami csak rövid időre töri meg a csendet
vagy akár a koan ( a maga filozofikus paradoxonaival)
mert a csend rendezheti el az életünket és sorsunkat...
azt hiszem ideje elhallgattatni nekem is ezt a bejegyzést , és a kezemet is, levenni a billentyűzetről... , nyugalomba...
és nem megijedni, ha esetleg újra meg kell kérdezni: kié ez a kéz?... (a személyes is lehet személytelen...)
(és tán csak a személyes időleges... kell néha kivülről látni ömagunkat, olykor megkérdezve: Kié ez az arc?)
aliz2. :: 2012. jan. 10. 23:43 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: irodalom, utazás, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése