esik...
még gyerekkoromban egyszer úgy megáztunk a nagynénémmel a folyóparti strandról hazajövet, a töltésen lecsúszva, agyonázva, és egy menedéknek hitt szőlőbeli házban történtek rossz emlékével, hogy azt hiszem, azóta van igazán averzióm az esőre
amikor az volt a mániám (ez ma is sokaknak), hogy a természetadta göndör hajamat egyenesre vasaltatom ki, és még Makóról is ezért jártam be, vissza a szegedi egyetemista korom fodrászához - mert ő már akkor értette a módját..., viszont már egyetlen esőcsepp sőt a párás levegő is elég volt ahhoz, hogy visszagöndörítse... - folytatódott
mikor kislányommal reggel utolsó perc(ek)ben indultunk volna a biciklinken bölcsődébe-óvodába-iskolába, és zuhogott, nem volt más megoldás, mint taxit rendelni (a fejünk fölé) még ha maximum egykilóméterre is voltak az uti céljaink
mostanában nem zavar az eső : strandra nem járok, az időjárás viszontagságainak vad helyzetekben eleve nem teszem ki magam (se mást); valahova mindig be lehet állni eső elől (mondjuk bosszantó, ha a városszéli Tescoból hazafelé, élelemmel felpakolva a bicikliútion kap el az eső, mert akkor még beállni se tudok sehova, csak ha átszaladok a túloldali kisboltba - de addig is jól el lehet ázni...), amúgy többnyire van is a táskámban mindig egy ernyő, vagy ha nincs , veszek egyet 4-500Ft-ért a kínaiban, nem is ér többet, egy-két alkalom után széjjelmegy, esernyőjavítók már nincsenek, minden elromlott tárgyat ki lehet dobni, vagy nem férni a tönkrement, használhatatlan kacatoktól (az orránál fogva vezetett fogyasztói társadalom örömei) - őszülő hajamat már egyáltalán nem zavarják az esőcseppek (más se!) , sokszor még jól is esik egy picit ázni, amikor csak permetez az eső, mint egy rosszul működő zuhanyrózsából.
anyukám az eresz előtt összegyűjtötte mindig az esővizet, lágyabb volt, mint a csapban lévő, és örömmel használta föl, égből jött ajándékként
ő sose félt amúgy az esőtől (pedig neki göndörebb haja volt mint az enyém - igaz nem is akarta sose kisimítani - a Marosban (vagy a városi gyógyfürdő medencéjében) is ha fürdött, mindig belenyomta a fejét is a vizbe, a homloka tövéig, ráfeküdt a víz tetejére, és fentmaradt, minden úszó mozdulat nélkül - csodáltam is mindig , hogyan? de csak mosolygott, hízzak meg, mondta, akkor majd én is...) ha hó esett, akkor meg rátette a nagy szőnyegeinket kifordítva az udvarunk érintetlen hótakarójára, hadd frissítse, szivja ki belőle a piszkot. Örült az esőnek, örült a hónak. A természettel élt, természetesen. Azt hiszem, valójában, semmitől se félt - csak néha attól, hogy megfagyunk, vagy éhen halunk - de ezek csak múló, átmeneti -az én szememben irraconális félelmei voltak - és tett is ellene; minden veszélyt, mindig áthidalt. A természetből fakadókat különösen. Az emberiekkel - talán - ő se tudott mindig mit kezdeni... (de a legembertelenebbet mégis csak legyőzte; azért maradhattam, maradhattuk életben, annak idején, '44-ben )
halálfélelmem először akkor volt, mikor agyonáztunk nagynénémmel a Marosról, a töltésen át, hazafelé jövet, és akkor megkérdeztem, este, fogvacogva, a meleg paplan alól az anyukámtól, hogy "mi lesz velünk, miután meghalunk" - (elborzasztott a "semmi" a "soha" gondolata , a megsemmisülés sejtése), anyu megdöbbent, zavartan hallgatott, vigasztalni akart, éreztem, de csak annyit tudott mondani: "hát az, ami mindenki mással" - de hogy mi, nem tudhatta....
azóta megtudta, és - igen!- azóta "válaszolt" is! és megnyugtatott...
lehet, hogy azóta nem félek az esőtől/vihartól/ se...(?)
..........................................................................................
(anyukámat február közepén temettük, (még havas volt a táj, és derült az ég, de) a temetés ideje alatt elkezdett esni - gyenge, harmatszerű eső - de mire be lett fedve a sír, el is állt)
aliz2. :: 2009. jan. 27. 20:41 :: 8 komment :: Címkék: anyu, emlekezes, idojaras, termeszet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése