nem igen szoktam olvasni a Nők lapját, de most valamiért kinyitottam, a könyvtárban(ki kellett nyitnom:) Müller Péter irásánál, amit egy chaszid történet elmondásával kezd, amit 50 évig tartogatott, eddig nem irta le, nem tudta, vagy nem merte megérteni, de most rájött arra, hogy egy gondolatot (történetet) akkor ért meg igazán az ember, ha rádöbben, hogy róla szól. Addig nem az övé.
Hát én úgy éreztem, hogy egyből megértettem...:
"Egy rabbi a Tóra titkát fejtegette a tanítványainak, majd így szólt hozzájuk:
-Látom, hogy szavaim nem találkoztak olyannal, aki megszívlelte volna őket. Azt kérditek, honnan tudom? Nos, barátaim, a szívből jövő szavak valójában szívbe is találnak. Ha azonban nem találnak befogadó szívet, akkor Isten kegyelembe részesiti a beszélőt: szavainak nem kell céltalanul kóborolniuk, hanem visszatérhetnek abba a szívbe, ahonnan származnak. velem is ez történt. Mintha valami lökést éreztem volna... egyszerre visszajöttek mind.
Ezt mondta, és hamarosan meghalt.
Egy barátja így szólt:
-Ha lett volna, kihez beszéljen, még élhetne."
Már megint mindjárt zárnak, mindjárt 6, mire a történet végére értem, és az irás elég hosszú..., nomeg le is akartam volna jegyezni a fenti történetet, magamnak. Lefénymásoltattam hát. Aztán a Rossmannba menve (ami 7-ig még nyitva van, és kellett folyékony szappant vennem), az előtérben elővettem a fénymásolt papírt, és elolvastam az irást a szeretet fontosságáról, arról, hogy az is fontos, hogy adjunk, ez természetes, de arra is szükségünk van hogy kapjunk, és tudjuk is elfogadni a szeretetet. S egyedül szeretni nem lehet. És kölcsönös szeretet nélkül nem lehet élni. (közben potyogtak a könnyeim)
(egyenesen azzal magyarázza Müller azt, hogy nálunk hamarabb meghalnak az emberek, hogy nincs elég szeretet, hogy nem kapnak elég szeretetet. Hogy a szivből jövő szavak nem találnak befogadóra, s visszatérnek küldőjéhez. Pedig az kellene, hogy befogadják, és visszaadják...)
A Rossmannból hazafelé menet, a sötét utcában, felidézve az irást, újra könnyes lett a szemem. Hirtelen, barátságosan rámköszönt egy régi ismerősöm, akit már hónapok óta nem láttam , és kicsit aggódtam is érte, mert akkor nem volt túl jó állapotban, egy szakitásféle, vagy inkább elszakadás után, de a ragaszkodás szomorú állapotában... Most jól nézett ki! Kérdezte hol jártam, mondtam a könyvtárat, meg a Rossmant , és hogy egy szöveg jár a fejemben, egy Müller idézte chaszid történet... elő is vettem, némi habozás után, felolvastam neki a "storyt" (igaz, - utólag vettem észre - a két utolsó mondat kivételével, s talán nem is véletlenül. Talán a többit se kellett volna ... Nem értette meg (még vagy már?). Megkönnyebbültem. Igy van jól. Jó neki... Neki jó.
Aztán arra is gondoltam, hogy sokszor azt hisszük, hogy nem figyelnek ránk, nem viszonozzák az érzéseinket. S talán csak (éppenhogy mi) nem vesszük észre?
És mi ugyanúgy tudunk csalódást okozni másoknak, mint ahogy nekünk mások...
aliz2. :: 2011. jan. 7. 0:09 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: elmelkedes, folyoirat, konyvtar, MULLER
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése