Sötét, borongós, esős idő van. Vigasztalan.
De ahogy megérkeztem a tejivó elé, és lezártam a biciklim, egyszer csak az átlátszó esőcseppek közt megláttam egy fehér pihét, aztán többet is... de mikor kijöttem az ebédről már csak esőcseppeket, egyre sűrűbben. Káprázott volna a szemem?: vagy bár itt lent 8 fok van, a felső rétegekben hidegebb lehet, jön is a lehülés hét végére, a meteorológiai előrejelzések szerint is - előre lett küldve mutatóba az a pár hópihe?
Mennyire várjuk mindig azt az első hóesést! iskoláskorunkban, emlékszem, valóságos eksztázisba estünk tőle, ha valaki észrevette, kikandikálva az osztály ablakán, el is kiáltotta magát , hiába folyt a (többnyire unalmas) óra: ESIK A HÓ! - és ez varázsütésként hatott... ez lett az óra, a nap, a tél legnagyobb eseménye: az első hó.
Mert van benne valami varázslatos. Valóban. Az is benne van , hogy annyira várjuk. Annyi ború, sötétség, után a fehér fényét. Annyi sötét piszok után, a mindent beborító, lefedő, tisztaságát. A mindenkori újrakezdés reményét. A megtisztulásét.
Az meg más kérdés, hogy olyan hamar bemocskoljuk, mindig összetapossuk, sárrá tesszük.*
De aztán következő télen megint várjuk... az első hóesést.
------------
*v.ö.:http://teleirtlapok.freeblog.hu/archives/2009/12/08/Esztétika_télen/
aliz2. :: 2009. dec. 8. 15:30 :: 9 komment :: Címkék: emlekezes, epizod, idojaras
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése