FEL ÉS LE AZ OLAJFÁK HEGYÉN 2019

 TURI TIMEA TÁRCATÁRÁBÓL ÉSben

Vannak dolgok, amelyek csak készületlenül érhetik az embert. Szerelembe esni, megtanulni úszni, először vezetni oktató nélkül, tanácsot adni bizalmas kérdésben vagy idegen országba utazni: vannak helyzetek, amelyekhez hiába gyártanak szabásmintákat, azok használhatatlanok.

Az ilyen helyzeteket – a múlhatatlanul szükségeseket leszámítva – többnyire mindig is igyekeztem elkerülni. Most mégis arról szeretnék mesélni, hogy mi történt velem, amikor felfelé és lefelé sétáltunk az Olajfák hegyén. Pedig még az sem rajtam múlt, hogy egyáltalán elutaztam; még az utolsó előtti pillanatban is kifogásokat kerestem, de a férjem barátja ellentmondást nem tűrően jelezte, hogy ne hülyéskedjek, én is tartsak velük. Ez lett az első és az eddigi egyetlen utazásom Izraelbe, a férjem már sokszor volt előtte is, ő lett az ötfős társaság idegenvezetője.

Soha olyan szabad nem voltam, mint azokban a hetekben: már nem voltak óráim az egyetemen, de még nem kezdtem el rendszeresen dolgozni. Csakhogy én nem szeretek szabad lenni. Már az első napon azt éreztem, hogy bármelyik Ikeában szívesebben lennék, mint ebben az országban, ahol a szűk sikátorok mélyéből nyújtják az árusok a ragadós halvát kóstolásra. A helyzetet tovább nehezítette, hogy még otthon emlékeztetett mindenki arra, hogy érezzem át a hely szakralitását. Ezen viszont  nem sokat segített, hogy a tel-avivi repülőtéren bérelt autó beépített GPS-e, ha nem találta az utat, nem azt mondta, hogy újratervezés, hanem azt, hogy veszélyes területre lépsz, és innen nem vállal felelősséget érted. Ez gyakran megtörtént, hiszen Betlehem is a palesztin területekhez tartozik. A GPS legbensőbb félelmeimnek adott hangot, amikor a biztonsági fal palesztin oldalán az arabul beszélő taxishiénák szenvedélyesen állították, hogy csak ők tudnak a Születés templomához vezetni. Ugyanolyanok voltak, mint a Déli pályaudvarnál az engedély nélküli sofőrök; csakhogy nem ismertem őket, nem beszéltem a nyelvüket, és fogalmam sem volt, hogy miért jönnek olyan közel hozzám, éppúgy, mint mások, mindenki máshoz is.

Minden este elmentünk a Siratófalhoz. A férjem állította, hogy a legegyszerűbben a Jaffa kapun keresztül lehet megközelíteni az Óvárost, a leggyorsabban pedig az arab negyeden átvágva lehet eljutni a falhoz. Nem mondom, hogy kételkedtem volna, annak ellenére, hogy a bazársoron átvágva úgy éreztem magam, mint amikor gyerekként az Aladdin videójátékban nem tudtam továbbjutni még az első szinten sem, itt viszont furcsamód minden bénaságom ellenére célt értünk. Napokba telt, míg rájöttem, ide sem csak egy út vezethet.

Szerinted az itt élők mit esznek?, kérdezte tőlem türelmetlenül a férjem barátja, amikor haboztam megkóstolni a nagy tál ismeretlen kencét a Via Dolorosa egyik piszkos talponállójában. De csak a félelem győzhető le észérvekkel, a bizalmatlanság soha. A félelem a racionalitás világába tartozik, ha a kisgyereknek felgyújtod a villanyt, megnyugszik, hogy nincsenek a szobájában szörnyek. De nincs érv elmagyarázni valakinek, hogy bízzon valami ismeretlenben, mert a bizalom mindig halálugrás, egy légtornász repülése a levegőben, aki még nem tudja, elkapja-e a társa. A bizalom: hit.

És akkor megérkeztünk az Olajfák hegyére, és láttuk Szent József sírját, és csak utólag kezdtem gyanakodni, hogy ez már a harmadik sírja volt, amit eddig láttunk, és hogy ennyi nem lehet. Itt, az Olajfák hegyének lábánál van Jeruzsálem legrégebbi zsidó temetője, mert a hagyomány szerint a Messiás ide fog eljönni először, és itt van a Gecsemáné-kert is, ahol elfogták Jézust az utolsó széderestéje után, amikor rádöbbent, hogy ha Isten is az apukája, akkor is le kell egyszer válnia.

Az Olajfák hegye mindezt leszámítva mégiscsak egy kellemes lakóövezet, ahol házak állnak és emberek élnek. A férjem barátja kiteregette a térképét, és felfelé indult, hogy majd csak látunk valamit. Az utcák kihaltak, szűkültek. Az egyik kapu előtt a Tomb of the Prophets feliratú kartontábla tényleg úgy nézett ki, mintha egyenesen a Micimackó kuckójából került volna elénk, és nem is értettem, a többiek miért nézik érdeklődve a takaros családi ház elvadult portáját. Hamarosan fel is tűnt a házigazda, aki állította, a kertjében a próféták sírja van, és szívesen megmutatja. És valóban mintha Nyuszi odúja lenne a kert közepében, egy lépcső vezetett a földbe, ahova a legnagyobb meglepetésemre mindegyik útitársam követte őt, így én sem maradhattam le. Mintha egy borospince mélyén lennénk, egy közönséges borospincében: egyre sötétebb vájatokba mentünk utána. Féltem. És ami több: bizalmatlan voltam. A férjem barátjának viccelődése sem segített, hogy lám, biztos mindjárt záródik mögöttünk az ajtó. Aggeus, Zakariás, Malakiás. És aztán gyorsan ki a fénybe.

Nem történt semmi, de nem tudtam feldolgozni. Ahogy mentünk feljebb és feljebb, a férjem barátja elővette a farzsebéből az útikönyvet, és az orrom alá dugta a látnivalók tételes felsorolását. Próféták sírja, nyitvatartás: rendszertelen, érdeklődni: az ott lakó családnál. Furcsa, de hogy mindez le van írva, valóban adott némi nyugalmat.

Az Olajfák hegye mindezt leszámítva mégiscsak egy kellemes lakóövezet, ahol házak állnak és emberek élnek. A férjem barátja kiteregette a térképét, és felfelé indult, hogy majd csak látunk valamit. Az utcák kihaltak, szűkültek. Az egyik kapu előtt a Tomb of the Prophets feliratú kartontábla tényleg úgy nézett ki, mintha egyenesen a Micimackó kuckójából került volna elénk, és nem is értettem, a többiek miért nézik érdeklődve a takaros családi ház elvadult portáját. Hamarosan fel is tűnt a házigazda, aki állította, a kertjében a próféták sírja van, és szívesen megmutatja. És valóban mintha Nyuszi odúja lenne a kert közepében, egy lépcső vezetett a földbe, ahova a legnagyobb meglepetésemre mindegyik útitársam követte őt, így én sem maradhattam le. Mintha egy borospince mélyén lennénk, egy közönséges borospincében: egyre sötétebb vájatokba mentünk utána. Féltem. És ami több: bizalmatlan voltam. A férjem barátjának viccelődése sem segített, hogy lám, biztos mindjárt záródik mögöttünk az ajtó. Aggeus, Zakariás, Malakiás. És aztán gyorsan ki a fénybe.

Nem történt semmi, de nem tudtam feldolgozni. Ahogy mentünk feljebb és feljebb, a férjem barátja elővette a farzsebéből az útikönyvet, és az orrom alá dugta a látnivalók tételes felsorolását. Próféták sírja, nyitvatartás: rendszertelen, érdeklődni: az ott lakó családnál. Furcsa, de hogy mindez le van írva, valóban adott némi nyugalmat.

Az izomláz és a dac miatt keveset láttam a Mennybemenetel templomából. Állítólag innen, az Olajfák hegyének legtetejéről dobbantott a maga testi valójában feltámadott Jézus a menny felé. Ezt soha nem tudtam elhinni. Vallásos vagyok, de zsidó: az összes vallás közül a legbizalmatlanabb. Nincs okom elhinni, hogy a megváltás már megtörtént; és nincs okom elhinni, hogy ne jönne el.

Talán mégis újra kéne gondolnom a másokhoz fűződő bizalmamat. Talán tényleg ugyanolyan ember a másik, mint én vagyok: ezen gondolkoztam, ahogy ballagtunk lefelé az Olajfák hegyén. Lefelé mindig könnyebb haladni. A szűk utcákat tág terek váltották fel. Egyre nagyobb az esélye, hogy véletlenül – ahogy az ember az újságban lapoz a rovatok között – betévedjünk egy magánlakás teraszára. Be- és betévedtünk, majd kiértünk újra a terekre, az olajfák meleg árnya alá. Gyönyörködtem a tájban, lemaradtam a többiektől, nevetést hallottam, egy kisfiú mellém szaladt. Nagy táskát cipelt, nyilván az iskolából tartott hazafelé. Rám nézett, és kacagott. Én pedig minden bizalmammal rámosolyogtam.

És akkor leköpött. Pontosan célzott, és gyorsan elszaladt. Még hosszan hallottam, hogyan távolodik a szívből jövő nevetése.