kinnek nincs hajléka, annak nem lakása nincsen. Nem a fedél, ami valóban hiányzik a számára, nem a meleg víz, ami folyik a csapból, a hűtő, benne az étel. Csak az szabad, akinek van hova hazamennie. Akinek több szerepe van, és minél több, annál könnyebb azok között járkálnia, az egyiket letennie, a másikat felvennie. Aki válogathat a szerepek között, az beszélhet összevissza. Attila nem volt szabad, és nem azért, mert nem volt váltás ruhája. Hanem mert nem volt más a világ szemében, mint egy féllábú, tolószékes hajléktalan. Aki látta, látott-e mást? Volt-e története ezen kívül? A mélygarázs, ahova esténként aludni tért, egy hely volt, ahol nem fújt a szél, vagy egy hely, ahova visszahúzódhatott?
Amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embertől elfordulunk, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel jótékonykodunk, gyakran ugyanazt tesszük: a kiszolgáltatottságát totálisnak hisszük, egyetlen vonásából ítéljük meg az embert magát. Pedig a sajnálat és a közöny is lehet vak. Abban a pár napban, amíg mindenkinek a kötés miatt kellett magyarázkodnom, ebből sejtettem meg valamit. Hogy nem biztos, hogy akkor látjuk meg a másikat, amikor a baj szembetűnő. A baj néha épphogy nem megmutatja, hanem csak eltakarja azt, akik vagyunk.
Miközben felemeli szíveink a hétköznapok háromszögkötése.
Néhány hete begyulladt a körömágyam. Ennél kisebb, ennél banálisabb baj a világon nincsen. Mégis a körülmények kényelmetlen együttállása miatt, mire rászántam magam, hogy orvoshoz menjek, sikerült a sebészeten találnom magam, és miközben épp érzéstelenítő injekciókat szúrtak az ujjamba, hogy – ahogy ők mondták – feltárják a sebet, a doktor és a nővérek szereptávolító rémtörténeteit hallgathattam: erős nyomás alatt ugyanis, amilyennel például az orvosi munka jár, az ember szívesen beszél összevissza. Míg az orvos azonban felveszi és leteszi szerepét, a beteget nekem napokig éjjel-nappal kellett alakítanom. Hogy az apró seb begyógyuljon, nemcsak különféle gyógyszereket kellett bevenni precíz időközönként, nemcsak alumíniumsínbe kellett fektetni a beteg ujjat, de az egész kart is rögzíteni kellett háromszögkötéssel, hogy az öngyógyulás a lehető legzavartalanabbul működjön. És a háromszögkötés korántsem olyan egyszerű: nemcsak azért, mert a test ilyenkor voltaképpen a saját támaszává válik, de azért is, mert egyedül – hiszen épp a kezet kell vele rögzíteni – lehetetlen megkötni.
Cipőhúzás, mosogatás, vásárlás, fésülködés, a gyerek kezének megragadása az úttest előtt, vagy csak egy levél megírása: az ember nem is gondolná, mi minden válik megugorhatatlan feladattá, ha a jobb kezének gyűrűsujja használhatatlan. Mégsem a fél kézzel élt élet volt a legnehezebb, hanem az esemény – mondjuk így – nyelvi vonatkozása. Hogy volt egy bajom, amit – nem számít, mennyire volt jelentéktelen vagy fájdalmas – mindenki látott. Amit mindenkinek el kellett magyaráznom, a zöldségestől a postáson keresztül a szomszédig, akit csak látásból ismerek. Mindenkinek számot kellett adnom arról, mi ez a tolakodó kötés, pedig a legtöbben arra voltak kíváncsiak, miért van ez. És az okot én magam sem tudtam.
Mégis: nem akkor volt nehéz, amikor magyarázkodnom kellett. Előtte volt nehéz, amikor fájt, és utána, amikor már nem lehetett bekötni, de még vigyázni kellett, hogy ne érjen semmihez. Amíg tartott a háromszögkötés kegyelme, legalább nem fájt, és látnom sem kellett az ormótlan sebet, a csonkolt körmöt, a test öngyógyulásának tapintatlan hegeit.
Amíg be volt kötve, legalább nem kellett látnom. Mihelyst lekerült a kötés, szembesülnöm kellett a gondozhatatlan, vörös, csúnya sebbel, és évek óta először eszembe jutott Attila, aki a környékünkön élt, fél lába volt, és tolókocsija. Vajon honnan tudjuk a hajléktalanokról, hogy hajléktalanok, nem csak szegény emberek? Honnan van a bőrüknek az az eltakarhatatlan kiszolgáltatottsága? A cserzettség, a sebek és a hegek térképe. Ki kezelné bármelyikük begyulladt körömágyát?
Attila hangos volt, és dühös. A környék hajléktalanjainak legfőbb hangadója. Ha egyszer beszédbe elegyedtél vele, utánad ordított az utcán, ha egy másik nap nem álltál szóba vele, és ha egyáltalán nem álltál szóba vele, akkor azért ordított utánad. A közeli templom papja állítólag vitt neki néha élelmet, de a híveket sose merte volna közvetlen segítségnyújtásra bátorítani. Az ABC biztonsági őre pedig bátran védelmezte a kellemetlen helyzetbe kerülő vásárlókat a magatehetetlen Attila verbális dühkitöréseitől, majd megkönnyebbülten újságolta a pénztárosoknak, hogy a közeli piacot egy magas összeköttetésekkel rendelkező üzletember fogja megvásárolni. Az majd eltakarítja innen ezeket, súgta bizalmasan.
De mindezt nem kellett megvárni. Attila eltűnt egyedül is, az egyik télen tüdőgyulladást kapott, és a kórházból már nem tért vissza.
Mi az, amije nem volt neki, mi az, ami nekem megvan, és mindazoknak, akik ezt az újságot olvassák és nem takaróznak vele? Forgattam a kezem, néztem rajta az orvosi értelemben már gyógyult, de még mindig ronda sebet, amit erős javaslatra még csak be sem köthettem, el se takarhattam, amit bármelyik kétes egzisztencia megirigyelhetne. Miben vagyok más mégis, mint ők?
Akinek nincs hajléka, annak nem lakása nincsen. Nem a fedél, ami valóban hiányzik a számára, nem a meleg víz, ami folyik a csapból, a hűtő, benne az étel. Csak az szabad, akinek van hova hazamennie. Akinek több szerepe van, és minél több, annál könnyebb azok között járkálnia, az egyiket letennie, a másikat felvennie. Aki válogathat a szerepek között, az beszélhet összevissza. Attila nem volt szabad, és nem azért, mert nem volt váltás ruhája. Hanem mert nem volt más a világ szemében, mint egy féllábú, tolószékes hajléktalan. Aki látta, látott-e mást? Volt-e története ezen kívül? A mélygarázs, ahova esténként aludni tért, egy hely volt, ahol nem fújt a szél, vagy egy hely, ahova visszahúzódhatott?
Amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő embertől elfordulunk, amikor egy kiszolgáltatott helyzetben lévő emberrel jótékonykodunk, gyakran ugyanazt tesszük: a kiszolgáltatottságát totálisnak hisszük, egyetlen vonásából ítéljük meg az embert magát. Pedig a sajnálat és a közöny is lehet vak. Abban a pár napban, amíg mindenkinek a kötés miatt kellett magyarázkodnom, ebből sejtettem meg valamit. Hogy nem biztos, hogy akkor látjuk meg a másikat, amikor a baj szembetűnő. A baj néha épphogy nem megmutatja, hanem csak eltakarja azt, akik vagyunk.
Miközben felemeli szíveink a hétköznapok háromszögkötése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése