TURIi TIMEA TAPINTAT 2020

 

ÉS tárca   

Úgy képzelem, hogy az anyósom a benzinkútnál várta. Kényelmetlen volt a maszk, utálta: hol a fülét szorította, hol úgy érezte, nem kap benne levegőt. Az autó előtt állt, és bár sosem szokta, most mégis a slusszkulccsal játszott. Feri pontosan érkezett, mint mindig, most éppen taxival. A kijárási korlátozások kellős közepén, amikor épp nem volt világos, budapestiként elhagyhatod-e a Budapestet: két szökevény a veszélyeztetett korból.

Feri nagydarab volt, de mindig kifogástalan a megjelenése, ahogy a modora is. Akkurátusan szedte ki a taxisofőrrel a nehéz bőröndöket a csomagtartóból. A taxis is maszkot viselt, de Feri pakolás közben a zakója belső zsebébe gyűrte a sajátját. Amíg az anyósom kinyitotta az ő csomagtartóját, hogy Feri át tudja pakolni a bőröndöket, azon gondolkodott, vajon szóljon-e neki, hogy vegye vissza, miután átül a kocsijába.

A kilencvenes években ismerték meg egymást, amikor a tanácsokat már önkormányzatoknak nevezték, az egyik kerületnél Feri az oktatási osztályon dolgozott, és az anyósom volt a jegyző – persze akkor még nem volt az anyósom. Nagyon nehéz elképzelnem Ferit fiatalnak, amikor megismertem, már öregúr volt, az a típus, aki semmit sem változik az évek alatt, sem kívül, sem belül. Előzékeny volt, és joviális. Az anyósommal gyakran jártak színházba, néha én is elkísértem őket, esténként pedig mindig együtt nézték a Barátok köztöt – ki-ki a saját otthonában –, miközben pikírt sms-eket váltottak a cselekményszövés bárgyúságáról.

Az anyósom végül meggyőzte magát arról, hogy nem szól a maszk miatt. Igazából nem is érezte magát veszélyben: csak hát ez az új megszokás. És hát olyan könnyű megszokni voltaképpen bármit. Az anyósom nem érintkezett senkivel a megelőző hetekben, Ferinek pedig volt egy viszonylag friss negatív tesztje. A kórházból nem engedték ki máshogyan.

 vírus előtti időkben szinte minden péntek este találkoztunk a zsinagógában, és voltak fix ünnepi alkalmak, amiket együtt töltöttünk az anyósomnál. A karácsony és a húsvét második napja, néha a széder este. Tökéletes volt a megjelenése, és mindig hibátlan ajándékokat hozott: találókat, amelyek mégsem voltak tolakodók. Családi feszültségeknek, gyerekhisztiknek is lehetett szemtanúja. Ilyenkor mindig a távolba nézett, mintha nem is lenne közöttünk. Sokáig azt hittem, ilyenkor megvan rólunk a véleménye, később azt gondoltam, tapintatos volt.

Kikanyarodtak a főútra. Az anyósom gondolkozott, bekapcsolja-e a rádiót, de aztán csak az ablakot húzta le félig, és megkérdezte Ferit, mit reggelizett. Nem hallotta a választ a süvítéstől, ezért visszahúzta az ablakot. Bekapcsolta a rádiót, aztán ki. Úgy sejtem, előbb-utóbb talán rólunk is beszéltek: a gyerekek mindig hálás beszédtémák. Feri szeretetett és jól tudott büszke lenni a lányára és az ő családjára, az ő önálló, német életükre: tíz éve költöztek ki, de gyakran jártak haza hozzá, néha ő is meglátogatta őket. De hát az anyósom és Feri is naponta beszéltek, csak a gyerekekről nem lehetett beszélni végig egy ennyire hosszú úton. Egy kisteherautó ügyetlenül előzte meg őket, az anyósom tülkölt és felcsattant, káromkodott.

A vírus első napjaiban hívta fel a férjem, hogy van. Tevékeny ember volt, épp a piacról jött, és mintha nem is értette volna a nem várt figyelmességét: mert hát hogy lenne, jól. Tegnap jött haza a lányáéktól, és mintha egy másik országba érkezett volna, nem találja a helyét. Mikor letette a telefont, a férjemen átfutott a kétely, hogy nincsenek-e már lezárva a határok, de aztán elhessegette a gondolatot, Feri mindig is megbízhatóbb volt a Híradónál. Csak napokkal később hallottuk az anyósomtól, hogy a lányát viszont leteremtette a telefonban, mit keres egy idegen országban, ne csacsiskodjon, jöjjön haza. A barátok hívták ki a mentőt, azok meg is érkeztek, de először nem értették, mi volna zavart egy tökéletesen rendben tartott férfin egy hibátlanul rendezett lakásban. Aztán persze nekik is elkezdett hadoválni, és bevitték sürgősségivel.

Először valami beszélgetős műsorra tekert az anyósom, de félt, hogy a hírek talán felkavarják valamelyőjüket, ezért inkább áttekert a Bartókra, Ferinél egyébként is az szólt éjjel-nappal. Vagyis hajnaltól estig, mert korán kelt és – ha csak nem volt színházban vagy koncerten – korán feküdt. A Facebookon minden este írt egy kisesszét egy évfordulós klasszikus zeneszerzőről. A stílusa görcs nélküli volt, világa harmonikus: a legzaklatottabb sorsú művészekről is olyan mondatokban írt, mintha vonalzóval egyengetné az életüket. A Bartók rádió most is jó választás volt: talán Schubert ment, így Ferinek volt alkalma elmesélni a Winterreise keletkezéstörténetét.

Amikor kiderült, hogy Feri agyában daganat van, meglepődtünk, de még mindig derűsek maradtunk. Éjjel a konyhában ültünk a férjemmel, és összeszámoltuk az ismerőseinket, akik éppen ilyen vagy ehhez hasonló bajból szerencsésen felépültek. Sőt, mintha a betegség nem is volna más, mint egy szükségszerű előszobája a gyógyulás történetének!

Esni kezdett, Feri elhallgatott, és az anyósom bekapcsolta az ablaktörlőt. Mit kérdezhetne? Mit mondhatna? Évek óta minden hétköznap beszélnek, minden ünnepet számon tartanak, mégse beszélhetnek most semmiről. Nem kérdezheti meg, mi van a munkával, mert Feri már nem fog dolgozni. Nem beszélhetnek a karácsonyokról, mert a következőn már nem lesznek együtt. Ezt a feladatot bízta az anyósomra Feri lánya: vigye el a határig, ott átveszik ők, hogy az utolsó hónapban legalább együtt legyenek, legalább ők ápolhassák.

Feri kinézett az ablakon, a távolba, mintha nem is itt lenne.

Milyen idő lehetett, amikor megérkeztek? Talán köd volt, és az anyósom alig látta a család körvonalát a határátkelő túloldalán? Hátranézett-e még Feri, vagy az anyósom gyorsan visszaszállt az autóba? Nem, talán mégis inkább kíméletlenül sütött a nap, valami ok nélküli derűvel, Feri pedig tényleg visszanézett, és mosolygott.

Szeretném így elképzelni. De valójában persze teljesen máshogy történt. Amíg a lányáék ezt az új, tervezett életet készítették elő Németországban, Feri egy reggel elesett Budapesten, és vissza kellett szállítani a kórházba. A látogatási tilalom miatt egyedül volt, két nap múlva már a telefonját sem tudta használni. Azt mondják, elaludt, miközben a Bartók rádiót hallgatta – talán a jóisten tapintatos volt vele, és megengedte neki, hogy ne kelljen belegondolnia, mi történik vele. De hát én se tudok semmit, és azt is több szűrőn keresztül. Az emlékezésben van valami bárdolatlanul tapintatlan. Mégis legalább ez legyen biztos: hogy szólt a rádió. Meghalni csak egyedül lehet; semmi más nem kísérheti el az embert erre az útra, mint a kultúra.