Interjú Turi Tímea költővel
Egyszerre egy beszéljen – Turi Tímea legújabb verseskötetének címe előtérbe helyezi a megszólalást, a kimondást, miközben a beszéd mindig is hallgatást és nyitott füleket feltételez. Az egyén közösségben működhet igazán jól. A szerzővel többek között a hagyománnyal folytatott aktív viszonyról, az írásról mint az önismeret eszközéről, és a hallgatás kellő idejéről beszélgettünk.
KULTer.hu: Korábban nyilatkoztad, hogy a körülötted lévők, a családod meglepődtek, amikor a hat év versanyagát magába foglaló Egyszerre egy beszéljen összeállt; nem vették észre a művek „születését”. Hogyan jellemeznéd az alkotótevékenységed? Szívesen merítesz ötletet a hétköznapi megfigyelésekből, vagy inkább az elképzelt helyzetek érdekelnek?
A versírás láthatatlan munka, nem igényel hivatalnoki időbeosztást, mint például a prózaírás. Régebben használták a műhely hasonlatot az írások megszületésének körülményeit firtató kérdésekre, de míg egy cipésznek akkor is van műhelye, ha senki be se lép, egy írónak csak akkor van műhelye, ha megkérdezik vagy ha beszélni kezd róla. Ezt mindig izgalmas ellentmondásnak tartottam. De akkor egy műhelytitok: szerintem az irodalom ott kezdődik, amikor egy szöveg esetében már nem tudom szétszálazni, az inspirációnak volt-e valóságalapja, vagy csak kitaláció az egész.
KULTer.hu: Női költőként és a Magvető Kiadó főszerkesztőjeként hogyan látod a női szerzők és női történetek jelenlétét most az irodalmi szcénában? Beszélhetünk a reprezentációs és érdekérvényesítési törekvések eredményességéről? Benned írás közben felmerülnek gondolatok ezzel összefüggésben, vagy elsősorban a szövegre fókuszálsz?
Természetesen érdekelnek ezek a kérdések, mindig érdeklődéssel követem a vitákat a női tapasztalatok reprezentációjáról vagy a kvóta-javaslatokról.
Az irodalmi intézményrendszernek éppen úgy, mint a társadalom egyéb területeinek, számot kell vetnie a benne található egyenlőtlenségekkel,
és ez a számvetés folyamatos is, folyamatosan tanuljuk magunk is. A női emancipáció azonban egy történet: ha arra gondolunk, száz éve milyen volt a nők helyzete az irodalomban, azt kell mondanunk, a nők állandóan és folyamatosan jönnek, csak valahogy soha nem érkeznek meg. Menyhért Anna könyve a női irodalmi hagyományról nekem szemléletformáló volt: a jelenben mindig könnyebben tudnak hatni a nők, a nők eltűnése az irodalmi térképekről nem szinkrón, hanem diakrón folyamat. Nem biztos, hogy most van több női szerző, lehet, hogy csak nehezebben emlékezünk a régiekre. Mit kell tennünk, hogy minket ne felejtsenek majd el? Baj-e egyáltalán a felejtés? Miközben a kultúra egész szerkezete átformálódik. Ugyanakkor a személyes véleményem az, hogy a szépirodalom elsősorban prezentáció és nem re-prezentáció. Íróként, olvasóként is azt tartom izgalmasnak, ha ezek a küzdelmek megjelennek egy műben, és nem szeretem, ha az csupán egy-egy ideológiai szólam illusztrációja.
KULTer.hu: Az Egyszerre egy beszéljen a negyedik versesköteted. Miben jelentett más tapasztalatot a kötetösszeállítás? Változott esetleg a munkamódszered, a szemléleted?
Nekem fontos a struktúra, és mivel nem akartam a régi szerkezeteket ismételni, nehezebb volt megtalálni az új formát. A tapasztalat nem segít semmit, csak több okot ad az aggodalomra.
KULTer.hu: Nagyon érdekes, hogy az aggodalom szót használod. A körülöttem lévő alkotókkal, kritikusokkal és nem irodalommal foglalkozó emberekkel is visszatérően beszélünk a jól teljesítés vágyáról, ami egy bizonyos pontig inspiráló lehet, viszont könnyen megfelelési kényszerré alakulhat. Mi a meglátásod ezzel a jelenséggel
kapcsolatban
Az aggodalmat én itt a belső elvárásokra értettem: nem szeretném magam ismételni, mert amit egyszer már megcsináltam, azt nem szeretném újra. A jól teljesítés vágya már a külső elvárásoknak való megfelelésről szól. Ebben nekem viszont az idő, úgy érzem, segít. Pályakezdőként nagyon ki van éhezve az ember a külső megerősítésekre, idővel, szerencsés esetben, már nem csak a tükör mondja meg, hogy kik vagyunk.
Az írás számomra nem annyira az önmegvalósítás, inkább az önismeret eszköze.
Az más kérdés, hogy nagyon szeretek dolgozni, fontos számomra, hogy kiadóban dolgozom, hogy szerkesztő vagyok. Viszont a munkától is azt tanultam meg, hogy nem lehet nem hibázni, nem lehet tökéletesen dolgozni, és nem az a kérdés, hogy fogunk-e hibázni (fogunk), hanem hogy hogyan tudjuk a hibákat elviselni, hogyan
tudunk tanulni belőlük.
KULTer.hu: A korábbi versesköteteid (Jönnek az összes férfiak; A dolgok, amikről nem beszélünk; Anna visszafordul) által kijelölt témákhoz az új köteted is kapcsolódik. Míg a Vakfolt című versben (ironikusan) azt írod, „voltaképpen bárkivel együtt tudok érezni, / csak a férfiakkal nem”, addig a női és férfi szereplehetőségek megjelenítésében egyaránt érezhető a megértés igénye és a kételkedés a kizárólagosságban. A #maganelet pedig a népszerű identitáskategóriák (környezetvédő, feminista stb.) mögötti elképzelésekről gondolkodtat el: „Korszerű nő vagyok: / védem, ami zöld, / és gyűlölöm a férfit.” Hogyan viszonyulsz a kategóriákhoz, a hashtagekhez?
Néha nagyon öregnek érzem magam, mert azt látom, hogy szélsebesen éljük fel mindazokat a reményeket, amelyekkel azt hittük, hogy a nyilvánosság majd közelebb visz minket a társadalmi igazságossághoz. A nyilvánosság sok kis magánbömbivé esett szét, amivel immár nem a mindenkori hatalmat kontrollálja, hanem bárki hülyét csinálhat magából, és még meg is tapsolják érte.
Az érdemi viták helyét átvették a bárgyú vállveregetések. És ezt nem mások tették velünk, hanem mi magunkkal.
Komolyan érdekel, hogy az irodalom hogyan tud ennek a világnak ellentartani, miközben nem látok perspektívát a remetelétben. Ezért nem tudok mást tenni, mint előremenekülni: megnézem, hogy hogyan lehet használni (felhasználni, kihasználni) ezt a nyelvet az irodalomban, ezért került be a # jel is a könyvbe.
KULTer.hu: A kérdések felvetése az irodalmi hagyományt illetően is megjelenik: „Férfiuról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott? / Múzsa sem vagy, és nekem nincsen kedvem / folyton a férfiakról beszélni.” (A legrövidebb út) Az Egyszerre egy beszéljen verseiben és kompozíciójában találunk utalást többek között Juhász Ferenc, Ottlik Géza, Esterházy Péter és Homérosz műveire, valamint a Bibliára is. Mi foglalkoztatott ezekkel a szövegelőzményekkel kapcsolatban?
Én könyvek között nőttem fel, régi vágású módon, azt tanultam, hogy
az irodalom valami bonyolult, nem megúszós használati útmutatót ad az élethez.
Nekem ezek a szövegek referenciák, és nincs hagyomány munka nélkül, azért akartam kezdeni valamit ezekkel a megidézett szövegekkel, hogy valóban a hagyományaim legyenek, hogy valamilyen aktív viszonyt alakítsak ki velük.
KULTer.hu: Az irodalmi hagyománnyal folytatott párbeszéddel összefügg az irodalmi működés és intézményrendszer tárgyköre is. A záróciklusban olvasható A magyar irodalom története című vers például elgondolkodtat a változás szükségességéről és elkerülhetetlenségéről. Hogyan látod, melyek az előzményeinkkel való reflexív viszony kialakításának leghatékonyabb eszközei?
A magyar irodalom története című versben úgy beszélek az irodalomtörténeti folyamatokról, ahogy egy tanulmányban, természetesen, nem mernék. Az értékválasztásaimban konzervatív vagyok, fontosnak tartom, hogy egy társadalomnak legyenek referenciái, közös kulturális emlékezete. De épp ezekből a referenciapontokból (irodalmi vagy művészeti alkotásokból) azt tanultam, hogy a hagyományaink sohasem maguktól adottak, mindig saját értelmező munka eredményei.
KULTer.hu: A kötet belső szerkezetét a Bevezetés az imádkozásba című versek teremtik meg, amelyek nemcsak elválasztják, hanem be is vezetik a ciklusokat. A zsidó vallásgyakorlatból és imaszokásokból indulnak ki, és sokszor kifejezetten humorosak: az egyik szöveg például az online alkalmak galérianézetének abszurditását, egy másik pedig a mikve „wellnessélményét” jeleníti meg. A kötetcímben is hangsúlyos beszéd mellett ugyanakkor fontos a hallgatás, az ima közbeni elcsendesedés. Szerinted a modern keretek képesek megteremteni a beszédhez és a hallgatáshoz szükséges feltételeket a versekben és az azt övező diskurzusban?
A coming outok korában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a beszéd, a megszólalás, a hallgatás megtörése önérték. Pedig szerintem nem elég beszélni, mert nem mindegy, hogy hogyan beszélünk. (A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen.) Mondok egy példát. A zsidó közösségekben gyakran hallani olyan történetekről, amikor holokauszttúlélők nem mondták el a gyerekeiknek, hogy zsidók. Ezt ma, lassan nyolcvan évvel a vészkorszak után, szokás számonkérni. Én nem szeretem ezt a számonkérést.
Sokaknak a túlélés eszköze volt a hallgatás.
Én nem tudok ezekre a hallgatásokra feddőleg tekinteni, ha akkor valakinek használt, akkor jó volt, hogy hallgatott. Az más kérdés, hogy persze nem jó, ha a hallgatás elhallgatást és elfojtásokat teremt: megtalálni a hallgatás és a beszéd kellő idejét, terét, ez még a hétköznapi életben is művészet.
KULTer.hu: A beszéd és a hallgatás valóban sokféleképpen megközelíthető, érthető és értékelhető. A csend éppúgy számít, mint a szavak, amelyekre a másiknak az adott pillanatban szüksége van, ezek pedig olykor éppen a nagyon is jól ismert mondatok – ismétlés által a szöveg is képes közösségiséget teremteni. Számodra van most olyan gondolat vagy idézet, ami valamilyen szempontból fontos?
Mármint a saját kötetből? Ami végül belekerült, azok egyenlő súllyal, azt mondanám. Viszont nagyon szeretem azt a zsoltárkezdetet, amit vendégszövegként már többször használtam: „Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, ajkamat a hamis beszédtől”. Kitalálni sem lehetne szebbet.
KULTer.hu: Fontosnak tartom a látszólagos eseménytelenségről, a láthatatlan munkáról szóló verseket ebben a kötetben. A Dal a láthatatlan munkáról című műben így vall a versbeszélő: „ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat, / amíg a félpár zoknikat összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” Számodra mi jelenti most az énidőt?
Az énidő szónak nagy karrierje lett az elmúlt években, és bevallom, én egy kicsit túlértékelt dolognak tartom, és félrevezetőnek. Szerintem nem lehet eléggé túlbecsülni a közösségek erejét. Amikor az ember a helyén érzi magát, akkor ritkán van egyedül, inkább másokkal van összhangban. Kapcsolódni másokhoz szerintem fontosabb, mint egyedül borozva nézni a naplementét.
A fotókat Bach Máté készítette.
Az interjú a Kulturális és Innovációs Minisztérium ÚNKP-23-3-I-DE-49 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése