BLOGOK A BLOGBAN 2008 MÁRC 9

 

Kedvenc blogszerzőmet olvasom, aki  egyik, régi kedvenc írómról : Proustról ír , megint, végre, irodalomról (is), hiszen az lenne a szakmája, amihez nagyon ért! - egyszer már megtette, (közéleti szélmalomcsatározásai közepette)- az elfeledhető, egy-egy család belső használatában létező szavak, kifejezések megmenthetősége kapcsán  - akkor szerénytelenül hosszú kommentben és asszociációkban üdvözöltem is ezt az örvendetes  témafordulatát  (amit most saját blogomban ide is biggyesztek - Proust(om), meg a -nemfeledhető- gyerekkor/om el-elfeledhető , régi szavai  kedvéért):

 

"  #9 - aliz2.:
  2008. 01. 26. 17:44

Örülök a témaváltásnak!

PROUST számomra –pláne tavasz felé - örökké visszatérő bizonyosság és állandóság, épp a múlandóság fölött. Az orgona – meg a jázminillat - olyan nekem, mint a madlen, benne az egész elveszett gyerekkor, elveszett kertjével. (épp 20-án emlegettem egy kommentben: http://lineas.freeblog.hu/archives/2008/01/20/tavasz_van__gyonyoru/ Az orgonabokrokat még nagyanyám ültette, volt belőle vagy 20 az udvarunkban – de már rég mind kivágták… helyükön kandeláberek, parkolóval, az egykori családi házunk falára pedig a napokban rakták fel a neontáblát: BÚTORÁRÚHÁZ.

Nagyanyám szavaira már nem emlékezhetek, 60 év távolából. (De azt még tudom, hogy engem Csacsa-gyeröknek szólított, már ágyban fekvő beteg volt, s az ágya melletti éjjeliszekrény fiókjában a notesze, mindig ott nyílt ki, ahova beírta: „Élni betegen is, nyomorultul is jó." Kosztolány Dezső), másik (apai) nagyanyám („mamaja”) a messzi- Hollandiából írta csupaszív bölcs leveleit, -zongoraművész lévén főleg a zenéről- egész az érettségimig (amikor elütötte egy autó…)… Megvannak a levelek, át fogom tanulmányozni, biztos találok bennük nyelvi kincseket is…
Anyámék is fraulein mellett nevelkedtek, mesélte, ha valami szó nem jutott eszébe, iskolába kerülvén – németül fejezte be a mondatot. Gyerekkoromban gyakran hallottam ezt a nyelvi fordulatot: Nicht vor dem Kind, ha utána németre váltva nem akarták, hogy értsék gyerekfüleim a felnőttek beszédét. (Hű, de rosszul is esett!) 

Mostanában mondja lányom, hogy fura, számára ismeretlen, idegenes hangzású szavakat, kifejezéseket kezdek használni, mind gyakrabban. Ezek, a régmúltamból bukkannak fel, ösztönösen, anyámtól hallottam, évtizedekig nem használtam, s most csak úgy előjönnek, felszínre törnek, mint búvópatakok… majd jobban odafigyelek, mik is ezek… valóban így is lehet emlékezni, bennünk élnek, a szavainkban , nem mentek el…teljesen…itt vannak velünk… bennünk. (vissza is nőnek – nem úgy, mint a gyökerestül kivágott orgonabokrok.)

(Csak jobban kell figyelni! jó hogy „nagylevin”/ Vári Gyuri erre is figyel/meztet.)"

 

Most meg, - a március 7-i bejegyzésében - Proustról épp a gyerekkor örökre bevésődő elsődleges tájai, alapélményei kapcsán ír; lelki talajunk mélyrétegeiről, amire ma is legerősebb, legbiztosabb területeinkként gondolunk - amikben tudunk igazán hinni, örülni...:"azokat a virágokat, melyeket ma látok először, nem is tartom igazi virágoknak. Méséglise tája, orgona és galagonyabokraival, búzavirágos, pipacsos és almafákkal szegett mezőivel, valamint a guermantes-i, ebihalas folyóvizével, vízirózsáival és boglárkáival, mindörökre megformálta az én kedves vidékeim képét, azokét, ahol élni szeretnék..." (nahát , Proustnál is az orgona! az én gyerekkorom orgonája is - ami persze biztos nem ugyanaz... mert az ő gyerekkori  tája más táj ..."... mivel a tájakban is van valami egyéni vonás, hogyha egyszer elfog a vágy, hogy viszontláthassam a guermantes-i tájat, ezt a vágyat nem elégítenék ki azzal, hogy elvezetnének egy folyóparthoz, ahol oly szép, tán még szebb vízirózsák nyílnának, mint a Vivonne-ban,  ...." (mint ahogy a csodás svájci, thuni tó partja - ahova nyaralni vittek külföldön élő rokonaim- lehetett szebb, de nekem a Maros part maradt az igazi, ott is (s most is)... )

és olvasom tovább, a blogban - már nem Proust, hanem - a Proustidéző  blogíró elsődleges alapélményeit, miről, kiről másról, ha nem  egy költőről, ha egyszer irodalmár?!, nevezetesen Petőfiről, mert hogy blogírónk emlékezete tájait, jellemzően, versek, s nevezetesen Petőfi versei rendezték be, (- mit neki  a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája... tán csodálja, ámbár nem szereti... lenn az Alföld tengersik vidékén , ott van honn?), s az ő költői tájainak világa olyan alapélmény marad számára, mint Proustnak Vivonne vizirózsái...:"Petőfi örökre megformálta az én kedves költői tájaim képét, mivel ugyanabban a mélységben, ugyanazon a szinten van, mint a múltam. Én sem tudom soha már teljesen elhinni, hogy a többiek is, mások is költők voltak. Mint Gellérinek az óbudai utcák és a budai hegyek látványa, amit nem tudna elcserélni, mint írja, sem földi, sem mennyei Jeruzsálemre, mert a szeme már nem tudna hozzászokni. Nem engedték, hogy itt haljon meg, ahol egyedül otthon lehetett. "

Aztán a bejegyzés végén ezt olvasom:

"Van a Sós kávé című könyvben egy történet, aki írta, olvassa a blogot, egy kislány, már évekkel a deportálás után megkérdezi az édesanyját, hogy miért jöttünk ide vissza, ahol bántottak és megszégyenítettek, ahonnan elvittek minket? A mama azt feleli neki, hogy "hát hová mentünk volna?". Kertész azt mondja, hogy a kóbor kutya ösztönével. Nagyjából ezt mondja Petőfi, ezt az óbudai utcák és ezt a Vivonne vízirózsái is. Hol máshol, hová máshová? "     

Dehiszen - miközben olvasom a blogot, menetközben, kissé utólag, döbbenek rá, hogy - azt a deportálási történetet, arról a kislányról és az édesanyjáról...  én írtam..., s az a kislány én voltam, s az édesanyja, az én anyukám... 

aliz2. :: 2008. márc. 9. 8:33 :: 3 komment :: Címkék: blog, emlekezes, irodalom