A 67. 2010 JAN 11

 

azt kérdi a lányom,  a szülinapom előestjén elkezdve a köszöntést, hogy milyen érzés lehet  a 67. szülinap...

hát elmúlt a 67. szülinapom, de most se tudom...

a 67. (is) csak úgy magától lett, nem én csináltam, az idő múlik, magától, vagy ahogy egyszer rég megálmodtam ezt a mondatot: "nem  az idő múlik, mi múlunk el."  Pedig az IDŐ fogalma az egyetlen talán, amit sehogyse tudok spirituálisan értelmezni, azaz semminek felfogni, illetve a "nincs idő" képzete számomra felfoghatatlan. Még a "nincs halál" tételt is hajlamos vagyok inkább elhinni, vagy akár "tudni", vagy legalább is sejteni, vélni. (hogy miért  Nádas Saját halálának filmváltozata, majd  Babits Ó, jaj, meg kell halni, meg kell halni refrénű verse zárta le háttér hangkulisszaként a (szüli)napomat ,-  ezzel most nem akarok foglalkozni..., messzire vezetne, itt  ősz és tavasz között)

egyszercsak rádöbbenünk, hogy 67 évesek vagyunk,

és többé nem vagyunk 66 évesek

akárcsak úgy, ahogy Milne írta a 6 évesekről , akik rádöbbenek, hogy soha többé nem lesznek ötévesek...

csakhogy azért mégse  teljesen ugyanúgy...

mert ez már nem az út eleje

és egyre több, amit már nem teszünk meg, (pedig meg kellett volna)

de persze, elhatározzuk, hogy megtesszük, amit még lehet... (amíg lehet)

mert egyre jobban és nyomasztóbban érezzük hogy/ha hátralékaink vannak, - és persze, hogy vannak! - és azt is, hogy az ember leginkább önmagának tartozik elszámolással; mert igenis az ember sajátmagáért (is) felelős! (És másoknak is csak úgy tud használni, ha önmagával szemben is megteszi, ami a dolga, hogy ne mondjam "küldetése" - , amiért megszületett. 67 éve. Immár.)

aliz2. :: 2010. jan. 11. 21:08 :: 7 komment 
Kategóriák: ünnep :: Címkék: elet, elmelkedes, irodalom, kapcsolatok, oregedes