valamelyik este felé (vagy az is lehet, hogy délután, ilyenkor már akkor is sötét van)-bicikliztem a szökőkút felé, az óránál... (de olyan sötét volt, hogy nem is tudom, hányat mutatott), sehol egy lélek, csak a sötétség körülöttem, és hirtelen, nem is értem, miért, (vagy nagyon is...) jutottak eszembe József Attila sorai,(...hogy e táj nem enged...*) gyötrő , érthetlen kérdésként és egyben rá felelő válaszként:..
"(...Tudod-e,
milyen
öntudat kopár öröme
húz-vonz,) hogy e táj nem enged
és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához
tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek,
vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt
sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a
hazám."
Makó(m)?
.......
(*holott nagyon könnyen is el"engedett", már másfél éves koromban, a deportálásba, vagy tőle akár a halálba is engedett volna - szó nélkül...aztán könnyen engedett 18 évesen is, igaz csak ide a szomszéd egyetemi városba tanulni, hogy aztán visszakössem magam ide, a tanitással is... és aztán is...
tulajdonképpen én nem "engedtem" el őt, úgy tűnik... nem is értem, miért..., de hát itt vagyok itthon... ide jövök "haza", igen, úgy tűnik, akkor, hogy mégiscsak "ez a hazám..."(?)
aliz2. ::
2010. dec. 10. 23:14 :: 2
komment
Kategóriák: irodalom ::
Címkék: elmelkedes, emlekezes, eset, JOZSEF, MAKÓ, vers
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése