némileg, talán, mondhatnám azt is – Szép Ernő gyönyörű és
megrázó versrefrénjével együtt, hogy
„én még
kérem nem játszottam....”
mert úgy tűnik, nem is
volt túl sok játékom, amik voltak azzal se mindig (én)
játszottam, mintha nem is lettem volna igazán vidám és játékos
gyerek... de nem teljesen igaz így, játszottam én, csak máshogy...
igazit, komolyan, és „élesbe” (ha úgy tekintjük, hogy a játék
mindig valami kicsinyitett életpróba...)
mint
afféle háborúba beleszületett gyereknek nem is igen voltak
játékaim talán, ami a tárgyakat illeti.... bár még az 1944-es,
deportálás előtti (vagy közbeni? ) fotómon is, mintha valami
babajátékféle lenne a jobb kezemben, a balban a nagy bőrönd, de
az jóval inkább leköti az érdeklődésemet, mint a
babaszerűség..
aztán épp a deportálásból hoztunk
haza egy igazi babát, azaz valószinű csak egy kaucsukbabafejet,
mert anyu varrt hozzá később, itthon babatestet, és horgolt is rá
szép , földig érő, eltakaró turkisz ruhát, kalappal együtt.
Alice névre hallgatott. (és csak utólag döbbentem rá, hogy
valószinű Alice, a Csodaországbeli mintájára, és tá
n
az se véletlen, hogy blogiró nicknevemnek én is ezt az elvarázsolt
nevet választottam. Meg tán az se véletlen, hogy én nem is
babáztam igazándibul ezzel a babával (igaz a többivel se
igazán...) inkább csak nézegettem, tisztelettel és áhitatos
megilletődöttséggel, mint egy emléktárgyat, abból az időből,
amiből más emlékezni valóm (szerencsére) nem is maradt.... (a
babával a szomszéd kislány játszott – aki később , milyen
érdekes! - lányom védőnője lett...kis játékbabakocsiban
tologatta (az is került hozzá), amit viszont hamarosan kisajátitott
a macskánk, és odaszülte kiscicáit, akiket viszont igazán nem
tudtam játszótársaknak tekinteni., hiába doromboltak nekem és
dörgölőztek a lábamhoz, jóllehet, anyukám gondoskodott róluk...
Micsoda terhes-igazságtalanság...és milyen jellemző!)
Nem is tudom, miért nemigen babáztam. Van egy fotóm, akkor készült, amikor anyukám klinikán volt, hónapokig, Budapesten, s én addig a nagynéniknél. Befonták a hajam, melegitőruhát adtak rám, és a kezembe egy fiúbabát nyomtak. (anyu alig ismert
rám,
amikor hazajött, ő úgy hagyott itt, mint egy igazi babát.(lásd a
fenti fotóm)) Nekem az furcsa, hogy milyen idegenül alig-tartom
kezemben azt a fiúbabát, és milyen butácskán- megilletődve
mosolygok rá. Mintha nem én lennék... én... (nem csak a copf, meg
a melegitőnadrág miatt...mintha ekkoriban veszthettem volna el
saját (ön)babaságomat?....
Voltak játszótársaim. Közel laktak hozzánk. Egy testvérpár, akiknek az édesanyja beteg, mozgásképelen volt, és szerette maga körül látni a gyerekeit, igyhát általában én jártam hozzájuk. Náluk játszottunk. Ott se igazán játékokkal, hanem egymással, szinházasdit pl, emlékszem, milyen feltünést keltettem, 6 évesen, a lépcsőszinházunkban a Góg és Magóg (kora)érett de annál harciasabb és elszánt hevületű elmondásával, de kitalált történetekkel és szerepekbe bújva szórakoztattuk folyamatosan magunkat, külön világot épitve magunknak, persze megkiséreltünk valóságos saját házikót is az udvaron felépíteni, alapok nélkül persze, elkezdtük -téglákat egymásra, körberakva (malter nélkül is persze –) a házikónkat, ahova elképzeltük, hogy milyen saját berendezést is rakunk, mindenből kicsit, akár csak az akkor még persze hogy nem ismert József Attila a szabad ötletei jegyzékében kis lóra kis... mindenre vágyakozva, ami arányos hozzá... azt hiszem, hozzánk se volt túlságosan arányos az élet, nem hozzánk volt mérve, gyerekekhez, túl nagy volt, és túl hamis, sok eltitkolással,abban kellett élnünk, gyerekként is, mint ha felnőttek... játék helyett élet... egy másik barátnőméknél gyönyörű, régi, luxusjátékokat is rejtett egy lezárt szekrény, ami néha megnyilt, de nem emlékszem, hogy játszhattunk-e velük, arra igen, hogy a gyerekorvos apuka olykor ránkpisszegett, hogy csendesebben., s riadtan a lehúzott redőnyökre nézett,.. akkoriban járt az a mondás is, hogy „a falnak is füle van”.... A legked vesebb időtöltésünk ezzel a barátnőmmel a virágmaggyűjtés volt. De hogy elültettük-e ezeket, vagy ha igen, kivirágoztak-e... arra nem emlékszem....(arra viszont igen, hogy barátnőm befelé, kacsázó járását elirigyeltem, és -szerencsére-nem sok sikerrel ugyan, de próbáltam elsajátitani... egyszer meg észrevettem piacról jövet az anyukája hálójában egy könyvet,fehér hátsó boritóját, amire gyorsan rávágták, hogy egy orvosi könyv...pár nappal később azt nem orvosi (hanem egy orosz mese)könyvként láttam viszont a szülinapomon. Egyébként is általában (játék helyett) szinte mindig könyvet kaptam ajándékba. És sokkal jobban is szerettem olvasni, mint játszani... (volt is egy idétlen rigmusom, amit lehet hogy komolyan is gondoltam?:"Ma olvasok egy szép kis mesekönyvet, holnap olvasok egy szebbet, azután még szebbet, ...Sokat olvasok, de szeretnék többbet, ma egy könyvet olvasok, holnap többet, többet, igy leszünk egyre műveltebbek" - szép kis szahanovista (úttörő)...:)
Azért voltak tárgyiasult játékaim is. Játéktárgyak. Főleg
azokra emlékszem, amiket Hollandiában élő nagyanyám küldött
csomagban. Ezek hagyományosan kicsi tárgyak voltak, a nagy élet
tárgyainak modelljeiként. Kis edények, kis tányérok kis
sparhet... stb (de én ezeket nem igen használtam) arra viszont
emlékszem, hogy amikor anyu betegeskedett, kb 11 évesen én
kiséreltem meg ebédet főzni, de nem a játékedényekbe,
játéksparheten, hanem igazibul... babáimmal se babáztam, tényleg,
csak legfeljebb babaruhát varrtunk a kisebb babáknak
maradékrongyokból.... ANNAK VOLT ÉRTELME, és igazi, valóságos
babákkal nagyon szerettem foglalkozni... Pistike... ott lakot
t,
ahol a nagynéném is, a nagyszüleinél, iskola után mindig hozzá
is mentem, „játszani”, de reggelente iskolába menet , az ablak
előtti rácsos ágyában állva már várta, mikor haladok el az
ablakuk előtt, és lelkesen hadonászott kifelé a karjaival, ahogy
meglátott...Nuni Nuni.. igy hivott. Nem tudom, mikor örült nekem
utoljára ennyire valaki is... (a fotón, már nagyobb, ő
játékhegedűn játszik, én persze, igazin)
az unokaöcsém
is, mikor visszautazni készültem tőlük, belepakolta magát a
bőröndömbe, hogy vigyem magammal őt is....
nagymama
ajándékai közül azokra emlékszem legszívesebben, amiket őmaga
"gyártott", pl Arra a "mesefüzetre", amibe
saját ké
zzel írta a meséjét, és a lapokat is ő fűzte-varrta egybe.
És kissé szivszorongva azokra a
csokoládépapirokra amiket én
gondosan,
kisimítva beletettem az egyik nagynénémtől kapott angol nyelvű
mesekönyv lapjai közé (Timothy has ideas),
miután apránként megeszegettem a tartalmát, és utólag derült
ki, hogy nagymama minden csokoládét továbbitott nekem, amit a
fiától kapott, úgyhogy egy idő után csomagolatlan csokikat adtak
neki ezt megakadályozandó...) (de küldött datolyát is, meg egyéb
egzotikus nyalánkságokat) És képeskönyvet, egy olyat is, amit ha
kinyitottunk 3 dimenzióban pompázott...) egy asztalra egyszer
kipakoltuk az ajándékait (remélem el is küldtük
neki,)
de ő, aki zongoraművész volt- annak örült volna legjobban, ha küldünk neki egy magnószalagot a hegedűjátékommal....(hegedűs fotót, persze, hogy küldtünk...) A képeslapjai is nekem szóltak, mesés, játékos szövegekkel... (pl. egy zenekar.. és a hátoldalára azt írta, hogy ha az éjjeliszekrényemre teszem, akkor muzsikálni fognak nekem... hittem-nemhittem? , ki tudja...a nagymamám egészben egy mesebeli, tündéri, jóságos lény volt!!! És játékos. Biztos játszott is volna velem, ha nem választanak el bennünket országhatárok...
Játszottunk
mi az iskolában, napköziben ill a Maros parti úttörőtáborban, a
magunk, akkori, "közösségi" módján: fogócska,
bujócska, számháborúzás. Ugrálókötél. Labdajátékok... (bár
ezt egyedül is űzhettem, az eresz alatt, a fal segitségével:
egyenlőre, kétkettőre, háromhatra, hatkilencre,
üsd ki tizre, tizenegyre, gyertyatartó,
vaskoppantó...(?)
Azt hiszem fel
akartunk nőni minél előbb.
A kártyajáték már
ilyen felnőtt játék volt (bár előzményeként voltak
gyerekkártyáink is: Fekete Péter, de pl.a rablórömi, már
majdnem felnőtt (emlékszem, mikor már majd kiestek kezemből a
felszaporodó kártyalapok, a nagybátyám nagylelkűen mindig
cserélt, de hamarosan, megint csak ő állt nyerésre. Sakkban sem
voltam túl erős...)
Intellektuális játék volt még az
ország-város-fiú-lány-állat-növény stb. (kezdőbetűvel
szavak megnevezése...)...
Logikai játék volt a
torpedózás...
Körjátékok: körben állt egy kislányka,
hegyek között völgyek között zakatolt a vonat...
Gyűjtöttünk
– szalvettákat... aztán szinészképeket, (beragasztottam egy
egyszerű sima füzetbe) – de ez már nem játék, bár
szinészettel kapcsolatos játékok őrződtek meg leginkább felnőtt
koromra is (ezért is lettem rendező (is), diákszinpados... és ma
is sokszor úgy érzem hogy az az igazi, ahol a játék és az élet
ugyanaz, sőt a szinpadi játék egy felfokozott élet. Hogy igaza
van Skakespearenek-, hogy szinpad az egész világ.. és
játszik mindenki... illetve ahogy egy dal mondja (majdnem )
ugyanazt: játék az élet... Csak komolyan, szépen kell
játszani... ahogy J. A. is irta: ”játszani is engedd, szép,
komoly fiadat.”. És akkor visszakanyarodva Szép Ernőhöz,
folytatva a megkezdett sort, így kellene befejezni:
.. játszani szeretnék mostan...
Igen, még, amíg csak
lehet..(ez meg már Halász Jutka)(Bródi), dal:
Ne
kérdezd tőlem , hogy meddig maradhatok,
A játék vége
előttem is titok
Játsszunk most együtt, amíg csak
lehet
Remélem nem felejtesz sokáig el, ha egyszer elmegyek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése