UTÓÉRZET EGY ELŐÉRZETRE (2007)

 

Ma reggel egy régi versemre ébredtem (már megint?!), ami viszont épp egy álomról szól. (Mellesleg ez záró vers volt. Nagyjából ezzel zártam le versiró korszakomat. Bár, amikor irtam, még nem tudtam.)

A címe Előérzet volt:

                            Figyelj álmaid szavára!             

                            Mit mondott, ki rég elhagyott

                                      Már nem akarok isten lenni,

                                      csak csönd, ami felszáll

                            Várj! Eljön a te időd

                            Tékozló szeretőd 

                            lábod elé omlik 

                            te megtörlöd szemed

                            ráborulsz újra

                            S a csönd lesz istened

Hát valóban a csönd következett ezután.

Aztán, pár év múltán egy később megtudott halálhír. De kiderült, hogy ugyanazon a napon, amikor ő végleg eltávozott, én is majdnem... (olyan rosszul lettem tanítás közben, óráról órára egyre fokozódó migrénemmel , mint soha, se azelőtt se azután,ami aztán azt hiszem legalábbis, "halálközeli" élménybe torkollt; a tanáriban összetolt székekre lefeküdve egyszerre csak már nem is éreztem rosszul magam, ellenkezőleg, rendkivül jól, csodálkoztam is, csak az volt a furcsa, hogy a tudatom a testem fölött érzékeltem - szerencsére! mert  tudtam, hogy ez nem "normális", összeszedtem hát magam, feltápászkodtam, újra rosszul, de már a fájó testemben. ÉS valami kapu akkor kinyilt...)

Aztán egy álom (megint), ahol beszélgettünk, egy asztal két végén, rajta ugyanaz a barna apró mintás ing volt, amiben akkor, amikor megismerkedtünk barátainknál, s én akarata ellenére, idő előtt elmentem haza (mert nem szóltam otthon előre, hogy sokáig elmaradok - s akkor még telefonunk se volt, anyu meg aggódott mindig értem) S ő erősen fogta kezem, majd elengedte és elég markánsan rám kiáltott: "aki menni akar, menjen!" Mentem, száguldtam végig a városon a camping biciklimmel, anyu már az ablakban várt. - Dehogy is akartam később már menni! De néhány emlékezetes nyári találkozás után mégis  elmentem, ősszel ( ha nem is önszántamból).  Aztán végleg ő ment el. --- De ez a barna aprómintásinges álom olyan életszerű volt. Tudta, tudtuk, bár nem beszéltünk róla, hogy mi történt. Hogy már nem egy dimenzióban vagyunk. És mégis olyan közel, és olyan megértésben, és olyan "életszerűen" és igazi szeretetben, mint azelőtt talán soha....

 

20070518