KÜLÖNBÖZŐ HÁBORÚK 2008

 

különböző háborúk

ma már nem "kell" Szegedre menni, a sűrű - bár általam, számomra, ritkított - thealter programokra; bezárt - kurtán-furcsán; pár értelmezhetetlen zárszóval, meg az esszépályázat dijainak átadásával, miközben feltárták az eddig szigorúan titkos jelszavakat; így elsőnek, Georgette leleplezéseként lányomat szólították ki, "A többi néma" c. pályaműve (itt olvasható(k), értkeléssel) zsüri általi díjazására -  aki hősiesen (de élvezettel és örömmel) csinálta végig a napokat, programostul, (közben még interjút  is adott, kapott, sőt, meg performanszt is csinált - míg én itthon szokásom szerint csak tötyörögtem, illetve vártam, hogy a végre bekapcsolt mosógép a 2 órás programjával 2 óra 15 percmúlva le is álljon, -még mielőtt elindul az utolsó jó buszom Szegedre - miközben az utolsó 1 perc is vagy 4 -ig tartott - hiába úgy  látszik órának nem használható... nem épp pontosan jelzi az időt...)

a fél 7 -kor kezdődő (azaz akkorra hirdetett) Klamm háborúja c. monodorámára mentem csak be, nem is a régi zsinagógába, hanem udvarán keresztül át a szemközti iskolába, majd egy tantermébe, ami színházteremmé alakul - beülünk, mi nézők, azaz most diákok, s nem soká bejön az ajtón Klamm tanár úr, dühösen bevágja maga után az ajtót, ránkripakodik,"Köszönöm, nem kell viszonozniuk" - mondja, nekünk, ki akart itt visszaköszönni neki(?) , valami baja van "velünk", látható, meg van sértve, ki is derül, miért, mert írtunk egy levelet az igazgatójának, "egy hadüzenetet" melyben őt hibáztatjuk, egy osztálytársunk öngyilkosságáért, és arra szólítjuk fel, kérjen bocsánatot"... Nos, nagy kataklizmák után, végül is, az "óra" végén Klammtanár úr kér bocsánatot, tőlünk, sőt maga is  - teljes összeomlása betetőzéseként -, főbe lövi magát. - Közben egyszerre éljük át tanár és diák szorongásait - mindkettőre van épp elég háttérismeretem, emlékem. (még akkor is, ha magam soha senkit nem buktattam...) Kiszédelgek a teremből, csak előbb még kiveszem a mobilomat, amit még az óra folyamán Klamm tanár úr elkobzott tőlem, és elfelejtett visszaadni, az ajtó melletti szekrényből, ahova elrejtette. (de hogy is adhatná vissza, ha ő már nincs... csak a színész Scherer - aki ugyan - mint szokás - elbeszélgetne néző-diákjaival, most már békésebben, civil emberként, de mi rohanunk tovább, a zsinagógában kezdődő eseményekre...  a zárszavak és díjátadás intermezzója után (lásd fent)

egy olyan előadásra (Urbán szinház), amit nem is tudok végigülni, rendhagyó módon hagyom el a termet, mielőtt rendhagyó módon paradicsomokat kellene dobálni (Turbo Paradiso - a darab címe, nahát, igazán , gondolhattam volna!), lányom még figyelmeztetem kimenőben, hogy hófehér a blúz (még!) rajta, a paradicsomfolt nem  szokott kijönni, nem is fogom kimosni... ő persze, marad. (igaz, mint később bevallotta, jócskán lecsúszva a székében)... De mi is lehetett ez a játékos dobálózás, ahhoz képest, azokhoz a brutalitásokhoz képest, amit a Szerbiából jövő színészek elevenítenek fel a színpadon, s mi lehet mindez azokhoz a brutalitásokhoz képest, amiket átélhettek a valóságos délszláv háborújuk idején... mi a paradicsomfolt, vagy akár a Klamm tanárúr homlokára tekert fehér pánton a festékfolt - a valóságos vérhez képest... mi a szinház a valósághoz képest... ezen elgondolkodhatunk...

kár, hogy este 10-kor, az utolsó busz előtt, már nem mehettünk ki  Klauzál tér átmeneti tengerére, mint előtte való estéken, megnézni a mesebeli  kanadai bábművészek elvarázsoló Bizzarium-át, mert már  bezárt a fesztivál ... ők is elhajóztak... békésebb vizekre...

aliz2. :: 2008. júl. 28. 11:50 :: 7 komment :: Címkék: lanyom, szinhaz