NINCS VÉGE 2007

 

nincs vége

Jó, hogy lányom mindenáron be akart menni Szegedre tegnap Zsótér féle K. mamát  nézni, így én is erőt vettem magamon. (Fordítva nem lett volna valószínű, színházi és egyéb , egykori lelkesedésem ellenére sem. )

Viszont, vsszafelémenet már meg is kellett állapítanom - pedig a kényelmetlen, oxigénhiányos buszban! - hogy értem már és igazolva is látom egykori mérhetetlen szinházrajongásom! Hogy sokáig a színház volt a legfontosabb a számomra, legalábbis a művészetek közt ( a művészetek viszont elsődlegesen, úgyhogy mindegy is.) Hogy a színház tényleg "a világot" jelent(het)i. (vagy forditva is?) Ez az előadás : Zsótér K. mamája igazi színház volt. Méghozzá egykori alma materem belső folyosóján, lépcsőházában, függőfolyosóján, lent és fent, kint és bent. Egyszerre voltunk nézők és résztvevők. Brecht örülhetett volna... Bár minden elképzelését felülmúlhatta  ez a vállalkozás, ami mégis hű maradt hozzá. (ugyanakkor több is, talán. (Pál Istink se merészkedett sose odáig, hogy egyetemi szinpadunkkal kilépjen az auditorium falai közül, s bár provokativen be-bevonta a nézőket, de mindig kilógott a lóláb... itt nem! Nem is volt rá szükség. Maradhattunk nézők, akik részesei a folyton változó színpadképnek. Zsótér, a "porondmester" rendező mankójával - merthogy a lába  korábban megsérült- nagyon szelíden de határozottan a jelenetek között terelt (mintegy evakuált) bennünket jobbra, balra, le, be, föl - (de nem azért, hogy bujtasson a háború viszontagságai elől, hanem éppen azért),  hogy jobban láthassuk,  amit látnunk kell - közben még láthatóan gyönyörködött is a próbanélküli, egyszeri "szinpadképben", ami alkottunk... A jelenetek közti instrukciós terelés jól elejét vehette annak, hogy túlságosan beleéljük magunkat a látottakba, "elidegenített", ugyanakkor mégis mintegy bele is helyezett a történésbe. Ugyanabban a térben voltunk, mint a színészek (ezek a ragyogó, tehetséges, őszinte , fiatal  színinövendékek. ) Mellettem hasonló korú lányom és vőlegénye, idejárnak egyetemre most. Lábunk alatt  az öreg, sokat megélt  alma mater. Nem hihettem volna előre mindezt! Hogy valamikor ilyen látványnak, hangoknak lesz színhelye. Mikor toporogtam ugyanitt vizsga előtt, vagy órára várva, dumálva az évfolyamtársakkal. De hol is vagytok ti régi játszótársak? ---sehol senki ismerős a játszó-nézők közt - az én korosztályomból. Ismerős arcok ugyanazok viszont, akikkel találkozok bárhol az országban, hasonló kultúrális összejöveteleken, földrajzi, városhatároktól függetlenül. Ismerjük egymást. Látásból. Ez azért jó érzés. Valahogy-valahol összetartozunk. Van ez a Magyarország is. Haza. "Haza a magasban"? S ebbe bőven megfér Berzsenyi mellett Brecht is. A kultúra hazája. A "rossz"világ megértésének és "jobbá" tételének (vagy legalábbis a jobbátétel szándékának) hazája.

Mert

nincs vége a háborúnak zeng még a fülemben a végszó - mert  az a vége, hogy nincs vége!

Csak a játéknak. De a .játék, a "háború" folytatódik. Ezután is .

Ahol nemcsak tanúi, szemlélői, hanem alakíthatói is lehetünk a sorsunknak. A világnak. Okulva az imént látottakon,  K. mamák sorsán. Ha már ők nem is... vagy nem időben.

 

 

aliz2. :: 2007. júl. 22. 7:11 :: 4 komment 
Kategóriák: :: Címkék: muveszet, szinhaz