A Tárcatárban ezen a héten Turi Tímea: Mégis mire ment azzal a tulajdonjoggal?
„Nem kéne annyit inni, Berci bácsi!” Pár napja az utcáról vitték be, magyarázták. Ahogy alányúltak, és becipelték a lakásba, még láttam, ahogy a kispárnát szorongatta. Szinte dallamosan motyogott: „Tudom, hogy nem kéne, de hát a mámor…”
Én is azok közé tartozom, akik nem ott alapítanak családot, ahol születnek, ezért tudom, ha az embernek gyereke születik, onnantól nem az az otthona, ahol felnőtt, hanem ahonnan el fogják hagyni. Az otthon töltött két év alatt, amíg a kisfiam nem kezdett közösségbe járni, jobban kiismertem a környéket, mint a férjem, aki pedig születése óta erre él. Ahogy ráncba szedtük napjaink, úgy ütötte fel a fejét Berci bácsiéknál a romlás. Vagy csak én figyeltem jobban, és most tűnt fel, hogy már eddig is ott volt? Klári néni egyre sápadtabb lett, az arca beesett, és gyakran találkoztunk össze a sarkon, én a babakocsit tologattam körbe-körbe a ház körül, ő cigarettázni járt ki naponta többször is. Hogy tetszik lenni? Tüdőrákom van, mondta, és szívott egyet a kezében tartott cigarettából. Ilyen nincs, gondoltam, ha valaki egy ilyen jelenetet írna le egy kéziratban, megpróbálnám kihúzatni, hogy túlzás, hiteltelen.
Berci bácsi a szomszédunk volt. Akik önkéntelenül tanúi egymás életének, igyekeznek távolságot tartani. Pontosabban én igyekeztem távolságot tartani. A férjem másmilyen: ő kereste az alkalmat, hogy tartalommal töltse meg a szomszédi viszonyt, például, hogy bevásároljon neki, ha kellett, a fiam meg, miután kinőtte a babakocsit és a saját lábán közlekedett, odafutott Berci bácsihoz, és átölelte a lábát, ha találkoztunk a lépcsőházban. Berci bácsi bottal járt, télen-nyáron pulóvert és zsebes mellényt viselt, és olyannak nézett ki, aki öregebbnek tűnik a koránál, noha nem tudtuk, pontosan hány éves. Állítólag volt egy fia, akit soha nem láttunk. Berci bácsi egy idős nővel élt együtt, Klári nénivel, és csak pár év után tudtam meg róluk, hogy nem házasok. Pedig bármikor elolvashattam volna a postaládán a vezetéknevüket, és tudhattam volna, hogy ők még nem abba a korosztályba tartoznak, amelyiknél már divat nem felvenni a férj nevét. Ha úgy tetszik, kései, de korszerű élettársi kapcsolat volt az övék.
Bercii bácsi röviden, udvariasan beszélt, ha találkoztunk, Klári néni szerette bő lére ereszteni a dolgokat. Ha épp vittem ki a szemetet, és találkoztunk a kukáknál, és elkerülhetetlen volt megkérdeznem, hogy hogy tetszik lenni, ő tényleg válaszolt. Klári néni hangja rekedt volt, a haja fiúsan rövidre nyírva, és gyakran viselt fehér baseballsapkát. Mindig úgy mesélt, mintha épp egy félbehagyott történetbe csöppennék bele, aminek a szereplőit és a viszonyait már rég ismernem kéne, az előfeltételekből kellett kihámoznom a valódi információt. Így tudtam meg, hogy van egy lánya, aki rokkantnyugdíjas, és hogy neki kell megszervezni, hogyan jusson le a telekre hozzá a tévékészülék.
Régebben későn értünk haza, és sokáig aludtunk. Szaladt a lakás, a könyvek, mint a televény, rendezetlenül futották be a szobákat, a számlák gyakran elkeveredtek a papírhalmok között, a lakógyűléseket pedig Klári néni feddései ellenére is elsunnyogtuk. De egyszer csak polgári mederbe került az életünk: szerkesztő lettem egy könyvkiadónál, és gyerekünk született – a reggel reggel lett, az este este, rájöttünk, hogy nem szabad várni a mosogatással, míg elfogy az utolsó tányér, és rászoktunk a selejtezésre.
Én is azok közé tartozom, akik nem ott alapítanak családot, ahol születnek, ezért tudom, ha az embernek gyereke születik, onnantól nem az az otthona, ahol felnőtt, hanem ahonnan el fogják hagyni. Az otthon töltött két év alatt, amíg a kisfiam nem kezdett közösségbe járni, jobban kiismertem a környéket, mint a férjem, aki pedig születése óta erre él. Ahogy ráncba szedtük napjaink, úgy ütötte fel a fejét Berci bácsiéknál a romlás. Vagy csak én figyeltem jobban, és most tűnt fel, hogy már eddig is ott volt? Klári néni egyre sápadtabb lett, az arca beesett, és gyakran találkoztunk össze a sarkon, én a babakocsit tologattam körbe-körbe a ház körül, ő cigarettázni járt ki naponta többször is. Hogy tetszik lenni? Tüdőrákom van, mondta, és szívott egyet a kezében tartott cigarettából. Ilyen nincs, gondoltam, ha valaki egy ilyen jelenetet írna le egy kéziratban, megpróbálnám kihúzatni, hogy túlzás, hiteltelen.
Van egy belső kertünk, kevesen használjuk. Klári néni gyakran teregetett ott nyáron, de valahogy – nem kellett külön megbeszélni – soha nem voltunk ott egyszerre. Egyszer egy négygyerekes család jött hozzánk látogatóba. Alig fértünk el a lakásban, kimentünk labdázni a kertbe. Hangosak voltunk, és vidámak, hirtelen egy nagy csattanást hallottunk: Berci bácsiék felől idegesen csukták be az ablakot. Pár perc néma csönd.
Később Klári néni kiköltözött egy barátnőjéhez. Nem mondta ki, hogy végleg, és sokat is járt vissza, de ápolni kellett már őt, és erre a barátnő alkalmasabbnak bizonyult. A leletei rosszabbodtak, szomorúan, de nyíltan beszélt minderről. Egy nap bélyeg nélküli borítékot találtunk a postaládánkban. A borítékban egy cetli: Bertalan halála esetén értesítendő a sógora. Név, cím, telefonszám. Nem értettük: miért? Hiszen nem ő volt beteg. A borítékot besüllyesztettük a fontosnak tartott papírok közé, és soha nem találtuk meg később.
Berci bácsi mindennap lejárt az utca végén található kocsmába. Nemigen lehetett tudni, hogy dolgozni vagy vendégként, de ez adott ritmust a napjainak. Egyre nehezebben járt. A férjem ekkoriban kezdett el bevásárolni neki, én pedig ekkoriban kezdtem el kerülni. Egy délután láttam, hogy bepisilt a házunk előtt, és nem tudtam eldönteni, véletlen volt, vagy megadta magát a testének.
Klári nénivel utoljára a villamosmegállóban beszéltem. Nehezen járt már ő is, feljött egy hosszú hétvégére a barátnőjétől. Berci bácsira panaszkodott, hogy mennyire elhagyja magát, hogy neki kellett most felhúzni a tiszta ágyneműt, és hiába rendelte meg Berci bácsinak az ebédeket, bontatlanul kellett kidobnia a kukába a lejárt dobozokat.
Egyik este arra értünk haza, hogy Berci bácsi alsónadrágban és pólóban a lépcsőház padlóján fekszik. Kinyitottam az ajtónkat, idegesen előreküldtem a gyereket, a férjem a mobilját kereste, hívta a mentőket. Győzködni kellett őket, hogy kijöjjenek. Amíg vártunk, a férjem a feje alá tette az egyik kispárnánkat. Csak később jutott eszembe: miért nem takartuk be? Mikor kiértek a mentők, nem lehetett tudni, mi vagy ők lepődtünk meg jobban, amikor kiderült, hogy régi ismerősökként üdvözölték a mentősök. „Nem kéne annyit inni, Berci bácsi!” Pár napja az utcáról vitték be, magyarázták. Ahogy alányúltak, és becipelték a lakásba, még láttam, ahogy a kispárnát szorongatta. Szinte dallamosan motyogott: „Tudom, hogy nem kéne, de hát a mámor…”
Bő éve, karácsony környékén csöngött a telefonunk. Ismeretlen női hang kérdezte, mit tudunk Bertalanról. A sógornő. Azóta se tudjuk, honnan volt meg a számunk. Valakitől azt hallotta – mindig van egy valaki –, hogy elesett, és kórházba került. Segítsünk megtalálni. Két nap telefonálás után kiderül, megcsúszott a lépcsőn, és eltört a bordája. Ebbe halt bele a két ünnep között
Klári nénit többet nem láttuk. A kocsma előtt állók mesélték, hogy utolsó napjait békében töltötte a közeli Hospice-házban. Klári néninek hivatalosan nem volt köze a lakáshoz: Berci bácsi félénken óvta lakása tulajdonjogát, és nem szerette volna megosztani holmi házassággal.
Pedig nekünk is biztos van viselt dolgunk sok, aminek épp ők voltak a szem- és fültanúi. És most mégis én beszélek róluk, nem ők rólunk. De mit lehet tenni? Mindig az élőknek van igazuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése