ma rendkívüli beutazást tettem Szegedre, csak pár s délutáni órára, de érzem - a lábamban. Hiába, csak nem vagyok már 20 éves (3x 20-nál is több) (sőt, a lányom is immár 3-mal több), ő reggel ment be, a fél 10-essel, kis portréfilmet csináltak róla-vele -mint Sofi-ösztöndíjasról - a TIK-ben - ezt jelölte meg "munkahelyül" (bár
választhatta volna a szerkesztőséget is, vagy magát az egyetemet), holnap meg studióbeszélgetnek - valami Szemmeszter című műsor ez , a városi tévében, de a Hálózat is átveszi.., ha szerencsém van, látom, ha nem, nem... mióta olyan talmiak lettek a tévé meg egyéb "információs" műsorok - elvesztettem az érdeklődésemet, meg fontosnak se tartom, még lányom esetében se, azt hiszem ő se, sőt...
nade miután kigördült a busz Szegedre, vele, utána találtam a postafiókunkban egy neki címzett levelet a Tiszatájból, ami kiderült egy elkeveredett kézirat ill. korrektúra volt, hasonló témájú, mint amit ő még csak holnap fog postára adni, aztán meg kiderült lányom telefonjáról már az egyetemről, hogy megkapta a kommunikáció szakdolgozathoz, a keddi államvizsgához az opponensi kérdéseket, a szakdoli viszont itthon, szakkönyvtár meg Szegeden - szóval, irány Szeged: boritékkal, szakdolgozattal. A 1/2 1-es Expresszel mentem, 1-kor már Új-Szegeden voltam, ott leszálltam, hogy kikerüljem a szegedi körutak dugulásait, trolival mentem a Széchenyi térig, onnan gyalog a Dugonics térre, ahol meg volt beszélve, hogy találkozunk; 1/4 2-kor már ott voltam, cakkompakk! Lányom könyvekkel felpakolva, vőlegénye és "barátok" közt. Egyik - a költő - meg is kérdezte, hogy vagyok (sztereotipkérdés időseknek, de kétszer is megkérdezte, így csak elmondtam, hogy a cipőm diszének belső csiptetője kikezdte a lábam, a másik -szinházi ember- szaktanácsot adott: vegyek titokzoknit, pár fillér... (a cipő is annyi volt. Majd még meggondolom. Én meg emlitettem, hogy a mai Délmagyarban Hollósi jegyzetben búcsúztatja a direktorukat - elég figyelemereméltóan, érdemes elolvasni, én a lapban -amit fokozódó bulvárosodása miatt egyre kevésbé olvasok - csak ezt olvastam el ma pl. Kölcsönösen megfogadtuk egymás tanácsait, s lányommal elviharzottunk (már amennyire én még tudok viharzani) a jegyirodába, ahol már félre volt téve az Euklidesi nőkre 2 jegyünk. Potom 6000 Ft-ért meg is kaptuk, egy később erősen pirosra manikűrözött körmével elmélyülten orrát piszkáló hölgy(?)től. (jó, hogy nem előtte, bár ki tudja..., lehet, hogy akkor is.) Visszafelé már kértem, hogy villamossal menjünk, valami ebédlőbe, mert az ebédem elmaradt. A Postánál lévő villamos megállójában odajön egyenesen hozzám valaki, (én tudtam ám, ki!), hogy tudom-e honnan indul Tápéra villamos, én nem tudom, mondom, azt viszont tudom, hogy te ki vagy , s talán Ilia tanár úrat kellene megkérdezni, ő tápéi. Miután tisztáztuk kilétünket, egy egyetemre jártunk együtt, ő fölöttem egy évvel, de nem is onnan ismerős, hanem egy vásárhelyi, megyei, középiskolai szavalóversenyen a 3. helyével, bizony megelőzött... mondja, ők gyakran szoktak találkozni az egyetemi csoporttársakkal, s milyen jó is az - mi csak 40 évben egyszer- mondom, de majd szorgalmazom, remélem megtalálta a tápéi villamost, örült, hogy megismertem. Ebéd közben lyányom felolvasta a dolgozatáról a szakvéleményt, nem mondom, jóval jobb volt , igazán, mint az ebéd! aztán még elsétáltunk az egyetemre, nézte, hátha megjött a másik szakdolgozatához is a vélemény, mert hogy neki kettő is van. (sőt az irodalomelméleti záró dolgozattal tkp, 3db, de azon már túl van mondott "csillagos ötössel") S közben úton-útfélen ismerősei (mind udvariasan és nekem is köszönnek!, egy csoporttárssal leállnak közös ügyeket megvitatni, és meg leülök az öreg egyetem és a fiatal TIK (a múlt és a jövő) közötti parkban egy padra, lábamat is kicsit megpihentetve rajta, s mindjárt jól érzem magam: előttem a friss zöld pázsit, a most kedvesen simogató nap, és csak arra gondolok, amire Karinthy Frigyes az Előszóban: Hogy itt vagyok már és még itt vagyok , s tanúskodom a napról, hogy ragyog.
lányom csak beszél-beszél, azt hittem már felment a TIK-be, a könyvek közé - de nem, most jön ide, köszön, mint mindig, köszöni, hogy behoztam a cuccokat, mondom, semmiség, ezt minden anya megcsinálná, nincs más dolgunk, illetve az a dolgunk, hogy segítsünk, ha tudunk...
visszafelé megvettem a titokzoknit (nem is lett olyan nagyon "titok" - de jó puha, és legalább nem piszkálta tovább a cipő kellék a lábfejemet. Az első beálló buszra felültem, ez nem Express volt, sőt, Szegeden vagy egy fél órát vacakolt a dugóban! De egy óra alatt így is hazaértem. Volt kis légkondi, meg rövid szórakoztató gyerekműsor; Deszknél felszállt az anyjával egy kislány, nem volt ugyan ülőhely, de ő egyből bebújt két szék alá, s be nem állt a fülig érő szája: "Középsős vagyok. Szeretek oviba járni. Az óvónénit is szeretem. Mindenkit szeretek. Anya, még téged is." - bök az anyja felé. Aztán kibújik, mert leszállásra készülődnek, ő, szabadon, viháncolva, az anyja, ki egy nagyon vékony, megtört fiatalasszony, kezében egy csomó táska , közte a gyerek hátizsákja is: "Mindent anyának kell cipelni!'" - mondja a gyerek magától, mintegy magyarázatul. (Ez még semmi, mondja az anya, pénteken ennél több a cucc) Dehát igen, nincs mese: mindent anyának kell cipelni. Igen, az anyáknak ez a dolga... Aztán meg majd a gyerekek cipelnek, az ő gyereküknek...
aliz2. :: 2008. máj. 29. 17:21 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: , lanyom, SZEGED, utazas, vers
M
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése