kései konferencia a deportálásról

15 éve itt hányódik az iróasztalomon előttem, 2 dvd a téglagyári memento, meg a Borról szóló is, nem volt még bátorságom betenni a számitógépbe és megnézni

ma rákényszerültem, bementem egy konferenciáéra Szegedre, aminek első napirendi pontja ez a film volt , majdnem egy órás

u.n. holokauszt túlélő alanyok (már 15 éve is idősek-) beszéltek , emlékeztek, felkavaró volt látni, különös egy dr Polláknét (aki távoli rokonunk is, édesanyja révén, és épp róla mesélte, hogy milyen váltott módszerekkel próbált ügyelni arra, hogy kislányát óvja, hogy a z minél kevesebbet tudhasson meg a külvilág egyre fokozódó borzalmaiból, rossz volt látni, aztán, hogy az emlékezés mennyire megviselte (a film rendezője említette is később nekem, hogy rosszul is lett!) (hát én is... be kellett venni egy nitromintet, és a visszafelé buszon se voltam valami jól, pedig rögtön hazajöttem),ahogy lezajlott a konferencia, s még a kérdéseimet is feltettem ami előre gyártott volt, s még beszélgettünk is (sokan voltunk,...)

75 éve, hiába... egyre mélyülnek a dolgok, nem enyhülnek, s ezt más is kimondta

a két - a film alanyaihoz képest meglehetősen száraz, tudományos  eladásra eztán került sor

kiderült számomra - a kérdéseimre adott válaszok nyomán is - pár eddig homályban maradt részlet a deportálásunkról:

 hogy 1944 junius 16-tól 28-ig voltunk Szegeden, előbb az újszegedi focipályán majd a szegedi téglagyárban

Strasszhoffban meg maximum 2 hétig lehettünk, s mivel ott volt az elosztás, és onnan vitték el a gyerekeket Auschwitzba, itt dőlhetett el, hogy anyu . vállalva a hadigyári munkát, megmenekültünk (Zlabingsba)

s hogy egyáltalán hogy is kerülhettünk a 3. a megmenekülö szerelvényre Szegeden, ez is több komponensű

oda kerülhettek, prominensek (utódai),  (drága nagyapa!),munkaszolgálatos hozzátartozók, )drága apám)... Kasztner közreműködésére is, meg a bécsi polgár mester (munkaerő) kérésére....

nomeg a véletlen(?) , meg hogy nem kell tolongani, sietni (kérni az első transzportba kerülést...akár csak Borből...) talán jobb kivárni a dolgokat, nem elsietni... (vagy ki tudja - ördögi dolgok voltak ezek)

és nem gyógyul a seb, azt mondják meg kell és (nem) lehet bocsátani, és megbékélni kell

ez is igaz, de nehéz, egyre felfoghatatlanabb és ezzel együtt egyre nehezebb



nem is tudom, talán örülnöm kell, hogy viszonylag öntudatlanul (másféltől két és fél éves korig) élhettem át, hogy túlélő vagyok, de szinte csak a szabadulásunk óta vannak csak igazi eleven élményeim.... átéltem, de mégse.... még "szerencse"... nem kell megközdenem az emlékezés szörnyűségeivel, mitn a film szereplőinek....