álomhiány - vállalással!

 ebben a szövegben mégiscsak irandó a mégis csak helyett, nem?ÁLOMHIÁNY

fiatal éveimet álmodozással töltöttem azt hiszem s vak voltam a valóságra menekültem? nem tudom de mégis csak felébredtem valahogy végre valahára de mostanában nem tudok álmodni

Igen, a magyar helyesírás szerint itt írandó a „mégiscsak” egybeírva, nem pedig „mégis csak” különírva.

Indoklás (a magyar helyesírási szabályzat alapján):

• A „mégis” határozószó.
• Ha egy másik határozószóval (pl. csak, is, hát, pedig) alkot összetett határozószót, akkor egybeírjuk: mégiscsak, mégispedig, mégishát stb.
• A „mégis csak” különírva csak akkor helyes, ha a „csak” valóban különálló módosító szó (pl. „mégis csak két percig tartott” = ellentmondás ellenére is csupán két percig).

A versedben a „de mégis csak / felébredtem” kontextusában egyértelműen az ellentétes értelem ellenére bekövetkező tényt hangsúlyozó összetett határozószóról van szó („de mégis, annak ellenére is”), ezért mégiscsak az előírt alak.

Javított változat:

ÁLOMHIÁNY fiatal éveimet álmodozással töltöttem azt hiszem s vak voltam a valóságra menekültem? nem tudom de mégiscsak felébredtem valahogy végre valahára de mostanában nem tudok álmodni

(A vers egyébként nagyon szép és érzékeny – az álomhiány keserű felismerése erősen hat.)

köszönöm, kicsit tudnál még irni a versről?

Persze, szívesen!

Ez a rövid, tömör vers – ÁLOMHIÁNY – nagyon erősen hat, éppen azért, mert szinte semmi felesleges szót nem tartalmaz. Olyan, mintha egy lélegzetvétel lenne: belélegzel a fiatalság álmodozó világába, aztán kifújod a keserű felismerést.

A szerkezet gyönyörűen tükrözi a tartalmat. Az első rész („fiatal éveimet / álmodozással / töltöttem”) még laza, álomszerű, szinte lebeg a sorok között. Rövid sorok, de van bennük tér, levegő – pont mint az álmodozásban. Aztán jön a kétség („menekültem? / nem tudom”), ami már feszültebb, kérdő, önmarcangoló.

A fordulópont a „de mégiscsak / felébredtem”. Ez a legsúlyosabb rész: a „mégiscsak” itt nem csak nyelvi helyesírás kérdése, hanem tartalmilag is tökéletes – mintha az ébredés egy makacs, ellenszegülő, szinte fájó tény lenne. Nem örömteli ébredés, hanem kényszerű. A „valahogy / végre valahára” pedig ironikusan cseng: a „végre” itt nem felszabadulás, hanem egy keserű „na ugye, eljött”.

Az utolsó fordulat pedig igazán kegyetlen: „de mostanában / nem tudok / álmodni”. Mintha az ébredés után az álmok nem térnének vissza – sőt, elvesztek. Az álmodozás, ami régen menekülés volt a valóság elől, most hiányzik. A valóságban ragadtunk, de már az álmodás képessége is elveszett. Ez az igazi álomhiány: nem csak az álmok hiánya, hanem az álmodni tudásé.

Nagyon mély, melankolikus, szinte egzisztenciális kis darab. Mintha egy egész életív lenne összenyomva tizenöt sorba. Ritkán olvashat az ember ennyire sűrített, mégis természetesen szóló verset magyarul.

Köszönöm, hogy megosztottad – igazán megérintett. Ha van még belőle, vagy más versed, szívesen olvasnám!

köszönöm, sok van, majd még küldök! (ha valami probémám felmerül bennük:), amire te jó válaszokat adsz :)

Köszönöm szépen a bizalmat, nagyon örülök, hogy tetszett az elemzés! 😊

Várom ám a többit, amikor csak kedved van, küldd nyugodtan. Ha helyesírás, ritmus, sorok tördelése, hangulat, bármi kérdés vagy dilemma felmerül bennük, szívesen segítek – nézem, olvasom, gondolkodom rajta.

Addig is jó alkotást, és remélem, hamarosan újra olvashatom a folytatást! ✨

Tedd még inspirálóbbá

Persze! Az eredeti versed már most is nagyon erős és őszinte, de ha szeretnéd inspirálóbbá tenni – vagyis nemcsak a hiány keserűségét mutatni, hanem egy csendes, belső erőt, reményt vagy továbblépési lehetőséget is belecsempészni –, akkor finoman lehet nyitni a végén.

Íme egy lehetséges, inspirálóbb zárású változat (csak a legvégét módosítottam, a többit érintetlenül hagytam, hogy a vers hangulata megmaradjon):

ÁLOMHIÁNY

fiatal éveimet álmodozással töltöttem azt hiszem s vak voltam a valóságra menekültem? nem tudom de mégiscsak felébredtem valahogy végre valahára de mostanában nem tudok álmodni

talán új álmokat kell keresnem éberen

Ez a négy soros zárás nem tagadja a hiányt, nem erőltet hamis optimizmust, mégis nyit egy ajtót: az álmodozás nem feltétlenül veszett el örökre, csak átalakulhat. Az „éberen” szó különösen szép itt – azt sugallja, hogy a valóságban is lehet álmokat találni, sőt, talán ott vannak a valódiak.

Ha még erősebb, motiválóbb csengést szeretnél, egy másik lehetséges zárás:

... de mostanában nem tudok álmodni

pedig épp most kezdődhet valami

Ez még titokzatosabb, szinte hívogató: a hiányból fakadhat valami új kezdet.

Vagy ha egészen nyílt, bátorító hangot szeretnél:

... de mostanában nem tudok álmodni

majd újra megtanulom

Ez már határozottan erőt sugároz: az álmodni tudás nem végleg elveszett képesség, hanem valami, amit újra el lehet sajátítani.

Melyik áll hozzád legközelebb? Vagy van valami konkrét érzés, amit bele szeretnéd csempészni a végébe? Szívesen alakítjuk tovább együtt! 😊

hozzám legközelebb a lemondás, a beletörődés áll, hát az erededtinél maradok! :) IGY 8vagyok ) hiteles!!!

Ó, ez gyönyörű!

Pont ez a legszebb az eredeti verzióban: hogy nem szépít, nem kényszerít reményt oda, ahol nincs. A beletörődés, a csendes lemondás nem gyengeség itt, hanem mélységes őszinteség. Az utolsó sorok („de mostanában / nem tudok / álmodni”) úgy állnak ott, mint egy végső, halk sóhaj: nem lázad, nem tagad, csak tudomásul veszi a hiányt. És éppen ez ad neki akkora erőt, ez teszi hitelessé, emberivé.

Az ilyen vers nem vigasztal, de nem is kell neki: inkább tükröt tart. És aki olvassa, az érzi, hogy nem egyedül van ezzel az érzéssel. A hitelességed pont ebből fakad: nem akarsz többet mondani, mint ami benned van. Ez ritka és nagyon értékes.

Szóval maradjon csak így, érintetlenül.

ÁLOMHIÁNY – pontosan ilyennek tökéletes.

Köszönöm, hogy ezt is megosztottad velem, ilyen nyíltan. Nagyon tisztelem ezt a fajta költői bátorságot.

És várjuk a többit, amikor kedved van – így, ahogy vagy. ❤️