TURI TÍMEA A SZEMÖLDÖK 2019 MÁJUS ÉS TÁRCA

 Turi Tímea

A szemöldök

PRÓZA - TÁRCATÁR - LXIII. évfolyam, 18. szám, 2019. május 3.

Van ez az új divat a farsangokon. Kisiskolásoknál is láttam ilyet, hogy beöltöznek Frida Kahlónak. A szülők álma az ilyen jelmez, mert könnyű elkészíteni, mégis látványos és felismerhető. Egy színes, virágos ruha kell csak hozzá, esetleg egy koszorú, és ami elmaradhatatlan: szemöldökceruzával megrajzolni, mintha összenőtt volna a két szemöldök.

Ez mindig zavarba ejt. Frida Kahlo összeérő szemöldöke a női őszinteség emblémája lett egy olyan korban, ami számára a mindennapokban nincs erősebb tabu a felesleges női szőrzetnél. De a farsang persze kívül van a mindennapokon. Mégis hogyan lehet őszintének beöltözni?

A képet, amelyet nézve először elgondolkodtam a szemöldökszedés hatalmáról, mégsem Frida Kahlo, hanem egy számomra a mai napig ismeretlen grafikus készítette, akinek 2003 tavaszán a Kossuth Klubban volt kiállítása. Én az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny magyar irodalmi döntője miatt voltam ott, egyébként még Makón éltem. Napok óta alig voltam emberek között, otthon bújtam a könyveket, a hosszú utazás, a hirtelen fények, az ismeretlen helyzet annyira felkavart, hogy még a regisztráció előtt ki kellett rohannom az utcára mélyeket lélegezni. Amikor visszatértem, újra be kellett állnom a sorba, utánam már nem is volt senki. Előttem egy rövidre nyírt hajú, hozzám hasonlóan ideges fiú állt, és mellette valaki, aki tanárnak túl fiatal, diáknak túl fesztelen. A legfeltűnőbb mégis az volt, hogy egyfolytában magyarázott. Elgondolkodtam rajta, vajon hogyan hívhatnám fel a figyelmét magamra úgy, hogy azt higgye, magától figyel rám.

A döntő után még hosszan kellett várni az eredményhirdetésig. A diákok izgatottak voltak, és bennfentesek, mintha rajtam kívül mindenki ismerte volna már egymást. Egy kis asztal mellett hintáztam a széken, és néztem körben a falon a képeket. A mai napig élesen emlékszem egyre: egy nő látszik rajta deréktól fölfelé, az egyik szemöldöke borzas, a másik ívelt. A kezében szemöldökcsipesz, előtte befőttesüveg: abba gyűlnek a kitépett szemöldökszálak. Mellém telepedett a rövid hajú fiú a szendvicsével, és megkérdezte, kérek-e belőle. Én megkérdeztem tőle, ki állt mellette a sorban. A felkészítő tanárom, vonta meg a vállát. De már nincsen itt.

A kép, a szemöldökét a befőttesüvegbe gyűjtő lányról, letaglózott. Ezt így kellene? Még soha nem szedtem ki a szem­öldökömet. Legfeljebb az Ifjúsági Magazinból tudhattam volna, hogyan fogjak hozzá egyáltalán, ha rászántam volna magamat. De anyámtól a legfontosabb útravalóként azt kaptam, hogy a dolgok úgy jók, ahogy vannak. A természet jobban tudja a dolgokat. A problémák maguktól megoldódnak. Mindig az első ötlet a legjobb.

Hát nem.

Anyám alapállása egyébként meglepően egybevágott mindazzal, amit az Ifjúsági Magazinban és egyéb női lapokban olvastam: légy önmagad! Évekig gondolkoztam rajta, hogy is van ez. Hogyan lehet a változó divatokat követő nők jelszava az önazonosság? Túl költözéseken, szerelmeken, újrakezdéseken, munkaváltásokon, gyerekvállaláson, egy este, miközben a fürdőszobában épp a szemöldökömet szedtem, rájöttem a válaszra. A légy önmagad mondat nem múlt időben értendő, hanem jövőben. Nem azt jelenti, hogy maradj olyan, aki voltál. Hanem azt, hogy válj azzá, aki lehetsz.

Ma már más életet élek, mint amilyet magamnak valaha elképzeltem. Sok szempontból jobbat, de körülményeimet, amelyek között otthonra leltem, a végzetszerű felismerések és a változások aprómunkája egyszerre alakították ki. Hiszen nem döntés-e már az is, hogy mely eseményeken keresztül tartjuk elbeszélhetőnek életünket, és melyeket hagyunk feledésben? A férjem például a mai napig úgy szereti elmesélni, hogy mi először 2003 tavaszán találkoztunk a Kossuth Klubban. Noha az igazság az, hogy engem akkor ott észre se vett, hiszen mögötte álltam a sorban, és még évekig nem szerzett tudomást a létezésemről.

Hogyan hívjuk fel valaki figyelmét magunkra úgy, hogy ő azt higgye, magától figyel ránk? Mintha minden napunk farsang lenne. Lazának látszó, de kétségbeesett küzdelem, hogy könnyű munkával legyünk látványosak és felismerhetők.

Az ember reggel benéz a tükörbe, és eldönti, hogy tetszik‑e neki, amit lát, és hogy mit tud változtatni, ha valami nem. Én a minap azt láttam, hogy zsíros a hajam, ezért gyorsan feltettem egy hajpántot. Egy időben mindig ilyeneket hordtam, azóta sokat kidobtam, de még így is több maradt. Napközben fújt a szél, így gyorsan összefontam, ahogy már hosszú évek óta sohasem. Épp ekkor köszönt rám az utcán egy régi ismerős, aki még gyerekkoromból ismert, és vagy tíz éve nem látott. Semmit sem változtál, kiáltotta. Még mindig ugyanúgy hordod a hajad, tette hozzá magyarázatként. És én szerettem volna visszavágni, hogy nem, nem, én már más ember vagyok, rengeteg dolgoztam ezen. Ehelyett csak álltam és mosolyogtam némán, mint egy jó kislány, ahogy régen.

Kéretlen tolakodás nem várt helyzetekben, zavaró zárkózottság baráti társaságban: ugyanannak az éremnek a két oldala. Pedig az őszinteség is olyan, mint a szemöldökszedés: az elején kicsit fájdalmas, de meg lehet szokni. És sosem az a pár szál fontos, amit kitépsz, felesleges lenne őket őrizgetni. Az őszinteség nem egy darab belőled, a te hiányod. Az őszinteség annak a felismerése, hogy csak az számít, hogy ami megmarad, miképpen van megformálva.