Turi Tímea
Utolsó sor, előre fuss!
PRÓZA - LXIV. évfolyam, 18. szám, 2020. április 30.Nem megy, anyu, máshogy, csak ha én vagyok középen.
Életem első huszonhét éve jövő időben telt. Egy hányattatott családregény boldog epilógusaként: minden, ami előttem történt, azért történt, hogy megszülessek. Nagyszüleim és szüleim találkozásai, boldog vagy boldogtalan, rövid házasságaik mind-mind az én létezésem tündökletesen szükségszerű előzményei voltak.
Azután terhes lettem.
Most már elárulhatom: nekem nem volt mindegy, fiam lesz-e, vagy lányom. A terhesség időszakát a lélektani szakirodalom fészekrakó láznak is hívja, én is már az első hetekben pánikszerűen eldöntöttem, hogy kifestetem a lakást. Ha valamit megtanultam a gyerekkorom zsúfolt tereiből, az éppen az volt, hogy nem szabad ragaszkodni semmi tárgyhoz, a tárgyak nem vehetik el a helyet az élettől. Ráadásul arra is rádöbbentem, közel az idő, amikor az életem múlt időbe kerül. Amikor kiderül, hogy a regény epilógusa csak egy közbülső fejezet volt, készül a folytatás, közel a szempont, ahonnan nézve minden élesebb fényt kap, ahonnan az összes piszlicsáré hibánk sorsfordítóvá válhat és lelepleződhet. Nemsokára megjelenik egy erősebb elbeszélő, megkezdi az anyaggyűjtését. Nem mindegy, hova érkezik. Ki kell dobni a múltból, ami felesleges, hogy legyen hely az érkezésre.
Elölről kellett kezdenem.
Ülök az asztalnál, a kályhában pattog a tűz, a háttérben vibrál a tévé. Kitépem az elrontott lapot a spirál vázlatfüzetből, és újrarajzolom: alulra írom a nevemet, húzok két ágat felfelé, azután minden ágból megint kettőt. Néha rákérdezek egy-egy névre anyámtól. Ő a kályhának dőlve nézi a tévét, az összes pulóverének meg van pörkölődve az alja, ahol hozzá szokott érni a kályhalaphoz. Minek az neked? – kérdezi. Mert családfát rajzolok, mondom. Megfordítja a száraz kenyérszeletet a platnin, azon szokta pirítani, finom az illata, de abból én sosem kapok, mert rákkeltő. Mögém jön, rábök a papírra, fordítva kell.
Alulra az ősöket, mondja, abból következnek az utódok, mint a hajtások a fából. Írd, mondjuk, a lap aljára, hogy Löwinger Miksa, onnan húzzál felfelé hét vonalat, merthogy nagyanyádék heten voltak testvérek. Azután mondom majd, hova hány vonal kell még, ki kicsoda, és te leszel a legfrissebb hajtás. Ülünk ketten a sötét, zsúfolt szobában, ahogy akkoriban nevezték, csonkacsaládban, és anyám egy terebélyes családfát vizionál. Pedig őt is ugyanúgy egyedül nevelte fel az anyja, ahogy engem ő. A tévé és a kályha fénye bizonytalanul megvilágítja azt a rengeteg hasznavehetetlen holmit, amit a disszidáló, sosem vagy ritkán látott nagybácsik és nagynénik hátrahagytak. Szalonbútorok, lomhegyek, egy vitrinnyi nipp. Sosem jutott később eszükbe, mi mégse mertük kidobni őket.
Már megint elölről kellett kezdenem, pedig még mindig nem értettem semmit. Miért pont Löwinger Miksa a fa törzse? Csak azért, mert a házat, pontosabban annak a megmaradt szobáit, amiben élünk, ő építette? Vagy azért, mert amennyire vissza tudunk tekinteni, a legnépesebb gyereksereg az övé volt? És hogyan jelöljük a házastársakat? Mint egy lifegő toldalékot, miközben nekik is megvan a maguk eredete? Mi dönti el, a család mely ága lesz a gyökér, a kitüntetett kiindulópont? Hiszen mindenki két ágból sarjad, de nem mindenkiből sarjad több ág.
Nem megy, anyu, máshogy, csak ha én vagyok középen.
Életem első huszonhét éve jövő időben telt. Egy hányattatott családregény boldog epilógusaként: minden, ami előttem történt, azért történt, hogy megszülessek. Nagyszüleim és szüleim találkozásai, boldog vagy boldogtalan, rövid házasságaik mind-mind az én létezésem tündökletesen szükségszerű előzményei voltak.
Azután terhes lettem.
Most már elárulhatom: nekem nem volt mindegy, fiam lesz-e, vagy lányom. A terhesség időszakát a lélektani szakirodalom fészekrakó láznak is hívja, én is már az első hetekben pánikszerűen eldöntöttem, hogy kifestetem a lakást. Ha valamit megtanultam a gyerekkorom zsúfolt tereiből, az éppen az volt, hogy nem szabad ragaszkodni semmi tárgyhoz, a tárgyak nem vehetik el a helyet az élettől. Ráadásul arra is rádöbbentem, közel az idő, amikor az életem múlt időbe kerül. Amikor kiderül, hogy a regény epilógusa csak egy közbülső fejezet volt, készül a folytatás, közel a szempont, ahonnan nézve minden élesebb fényt kap, ahonnan az összes piszlicsáré hibánk sorsfordítóvá válhat és lelepleződhet. Nemsokára megjelenik egy erősebb elbeszélő, megkezdi az anyaggyűjtését. Nem mindegy, hova érkezik. Ki kell dobni a múltból, ami felesleges, hogy legyen hely az érkezésre.
Úgyhogy a pakolás lett a hétvégi program, a hosszú hétvégék pedig, például a pünkösdi, különösen jó alkalmak voltak a házimunkára: idegesen utasítgattam a férjemet, mit csináljon, melyik dobozba mit tegyen, hogy a festők majd le tudják fóliázni a polcokat. Türelmetlen voltam, és lendületes, a nagy ügyködés közepette pedig az egyik fordulásnál, a nagyszoba és a konyha között megcsúsztam a kövezeten, és a hasammal ráestem a küszöbre.
A pánik előtt mindig van egy hosszú, józan pillanat, amikor tudod, amit még nem hiszel el. Csak utána kezdesz el bőgni.
Pünkösdi hosszú hétvége volt, muszáj volt még várni két napot, amíg az orvosomtól időpontot kaptam a soron kívüli ultrahang-vizsgálatra, hiába nyugtatott meg előtte már a telefonban, hogy a jelek szerint nincs mitől félni. Úgyhogy nem boldog és nyugodt készülődésben, hanem egy szorongatott, az ijedtséget épp hogy kiheverő pillanatban láttam meg őt: akkor és ott, az ultrahangon keresztül a finom profilját, és a doktornő nyugtatólag azt is elárulta, azt is lehet látni, hogy fiú lesz. És attól, hogy fiú, úgy éreztem, legalább annyira boldog vagyok, mint attól, hogy lesz.
Nagyon akartam, hogy a gyerekem ne én legyek, hogy a gyerekemből ne az én folytatásom váljon. Nem akartam, hogy bármit megismételjen belőlem vagy mindabból, amit akarva-akaratlanul én már megismételtem az őseimből, hogy szabad legyen, tőlem függetlenül létező. Ennek a lehetőségnek a biztató előjele volt, hogy fiú lesz, hiszen én lány vagyok, ahogy az anyám is az, aki sok szempontból megismételte az ő anyja élethelyzetét. Máshogy akartam csinálni. Máshogy akartam, hogy történjenek a dolgok. És amikor hónapokkal később felsírt a szülőszobában ez az összetéveszthetetlen hang, határozott, rekedt és csilingelő egyszerre, biztosan éreztem, hogy nem én vagyok ő, hogy nem olyan, mint én. Hogy semmi nem emlékeztet benne magamra. Hiszen már az első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy éppen úgy néz ki, mint az apja.
...és ez én lennék
VálaszTörlés