Turi Tímea
Kitűnni hiba
Nemrég összefutottam egy régi tanárommal. Ő már akkor felnőtt volt, amikor én még kamasz, és most szinte egyenrangú felekként találkoztunk, nehéz volt újrakalibrálnunk a viszonyunkat arra a pár villamosmegállóra, amíg egymás mellett voltunk kénytelenek utazni, hiszen túl kevéssé ismertük egymást ahhoz, hogy érdemi beszélgetést folytassunk, de túlságosan jól ahhoz, hogy a köszönés után csak úgy elfordulhattunk volna. Mit lehetne mondani? Így az egyik legbiztonságosabbnak tűnő témához fordultunk, a gyerekeinkről kezdtünk beszélni, ki-ki a magáéról, és az iskolaválasztás nehézségeiről.
Az ember élete első tíz évében könnyen válik a szülei nyilvános megszólalásainak prédájává. Gyerektörténetekről könnyen hiszi az ember, hogy közügyek, és ha tudatosítja is ennek a veszélyét, akkor is nehéz ellenállni nekik. De a régi tanáromnak már felnőtt a gyereke, ilyenkor szóba hozni őket már nem feltétlenül kiárusító bizalmaskodás, inkább a szülői tapasztalatok átadásának szemléltetése. Szóval a volt tanárom arról mesélt, hogy a kisfia gyerekkorában nagy sakktehetség volt, és az efféle tehetség éppolyan dilemma elé állítja a szülőt, mint egy fogyaték: engedhetjük-e, hogy átrendezze az életünket, engedhetjük-e, hogy ne vegyük figyelembe?
Tudni véltem, mire gondol. Én is azok közé tartozom, akik szerint az átlag fölött eltérni épp olyan nehéz, mint ha az átlag alá sorolnak. Ha bármelyik oldalon kilógsz a sorból, az élet a másik oldalon kompenzál. Kitűnni hiba. Talán akkor sejtettem meg ezt először, amikor kisiskolásként behívtak a tanári szobába, miután beneveztem a Verset írok, verset mondok című verseny helyi fordulójára, és a tanári kar figyelmének kereszttüzében kellett felelnem arra a hirtelenjében fel sem mérhető kínosságú kérdésre, hogy valóban én írom-e a szövegeimet.
Innen aztán nem volt megállás. Versenyek, interjúk, tévészereplések. Atipikus gyerek- és kamaszkor: hamarabb kaptam honoráriumot, mint zsebpénzt. Hamarabb tudtam, hogyan kell felcsíptetni egy mikroportot, mint felhelyezni egy tampont. Hamarabb tudtam, hogy a kamera előtt nem szabad sem fehéret, sem apró kockásat felvenni, semminthogy megtudhattam volna, hogyan kell felöltözni egy tinidiszkóba.
Gyerekségem talán utolsó mentsvára az volt, hogy anyám ellenállt az országos showműsor stylistjének, hogy a kisméretű női koktélruha helyett a saját drapp-barna buklé kötényszoknyámban szerepelhessek, noha a reflektorok kereszttüzében a buklé korántsem bizonyult szerencsés választásnak. Ez a ruhadarab volt az én jolly jokerem: születésnapi zsúrra, pódiumbeszélgetésre egyaránt alkalmas. Ebben a kötényszoknyában álltam akkor is egy zongoraverseny takarásában, amikor egy korombeli lány – versenytárs – mellém lépett, és azt mondta, talán barátkozásnak, talán kihívásnak szánva, hogy: „mindent tudok ám rólad”.
Anyám szerette volna megörökíteni a tévészerepléseimet, ezért mindent felvételt akkurátusan rögzített az utókornak VHS-kazettákra, ám az évek alatt, miközben felnőttem, és lezajlott az adathordozók forradalma is, szerencsére elmulasztotta digitalizálni azokat. Így csak kósza emlékeim vannak csodagyerekségem zavarbaejtő korszakából, furcsa és valószerűtlennek tűnő, bár az esetek többségében mégiscsak megtörtént jelenetek sora, amelyeket felidézve, mint egy álomban, hol kívülről, hol belülről látom magamat, hiszen egyként emlékszem arra, hogy ott állok a reflektorok kereszttüzében, és arra, hogy később ezt otthon visszanézem, ahogy az agyonmosott bukléruhámban olvasom fel a verseimet.
„Álmodtam egy családot. Apa nem volt részeg, Mama nem volt beteg, Te voltál ott, Anya, és Apa fogta Mama kezét.”
Egy dolog kínosabb annál, mint ha a szüleid kibeszélnek. Az, ha te beszéled ki saját magad, és még észre sem veszed.
De igazából nem is erről akartam beszélni. A saját történetünk olyan kiszolgáltatottá tehet, más történetén keresztül talán könnyebb beszélnünk magunkról. A régi tanárom ugyanis, amíg nem kellett leszállnia a villamosról, elmesélt egy történetet, ami hetek óta nem hagy nyugodni. Miután a fia sakktehetsége egyre nyilvánvalóbbá vált, a városi után területi döntőkre vitték, itt figyelt fel rá a zsűriből az ismert mester, Péter bácsi. A verseny után bizalmasan lépett oda a volt tanáromhoz, és felhívta a figyelmét, hogy a gyereknek már nem a saját korosztályában kellene indulnia, hanem legalább eggyel feljebb. És mivel tagadhatatlan tehetség, szívesen trenírozza ingyen is. Az apuka időt kért, a családi kupaktanács szorongva és bizakodva megszavazta a pluszórákat, és ami ezzel járt: a hétköznapok logisztikájának teljes átszervezését. A gyerek mindeközben semmi fáradtság jelét nem mutatta, igaz, örömöt sem jobban, mintha otthon legózott volna: az edzés is játék volt neki. Az egyik nagy verseny előtti nyáron Péter bácsi még arra is rábeszélte a szülőket, hogy vigyék magukkal a családi telekre, hiszen a szünidőt kihagyni vétek volna. A feleség kicsit húzódozott, aztán mégis felhúzta az ágyneműt a vendégszobában.
Egyik este hosszan és némán sakkoztak, Péter bácsi és a kisfiú. Az anya már épp azon gondolkozott, hogy közbelép, a gyereknek aludni kéne menni, ám amikor kilépett hozzájuk a teraszra, érezte a feszültséget a levegőben. Nézte a táblát, de hát nem értett semmit. Hirtelen Péter bácsi felpattant az asztaltól, fellökte a táblát, és duzzogva elrohant a szobájába. Az anya halkan megkérdezte: „nem megy a játék?” De a kisfiú csak megvonta a vállát: „Én győztem.”
És még hosszan nézték, ahogy a huszár pörög, pörög a keramiton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése