Szeged itt van tőlünk egy ugrásra. Ha jó buszt fogunk ki, félórányi út. Semmiség.
Anyukám szülei ide valók. Itt volt az esküvőjük, 1903-ban, az akkor felavatott új zsinagógában, aminek építéséhez az ő szüleik is hozzájárultak. Dédapáim itt építtettek házat (amik még mindig díszei a "palotás" Szegednek). Nagymamám testvére itt élt, én ide jártam konzervatóriumba (meg is látogatott olyankor A. néni hegedűórám előtt egy-egy sportszelettel) itt éltem 5 évig magam is, a kollégiumban, míg végeztem az egyetemet .
Itt voltam először színházban. (Dohányon vett kapitány - szovjet operett, erkélyről.) Ide hoztak bennünket először kirándulni az iskolából. Ide hoztam én is kirándulni a tanítványaimat. Ide jöttem tanári továbbképzésekre, olykor nyáron is, kéthetes bentlakásosra.
Idejöttem, ha kisvárosunkban nem tudtam beszerezni könyvet, idejártam tárlatokra...
És emberek is kötöttek e városhoz...
A kislányommal is ideutaztunk először, aztán többször is, versenyekre, majd felvételizni. Most már ő lakik Szegeden, kollégiumban, ugyanabban. Már negyedéves az egyetemen. Ugyanott, ahova én jártam. Szeret Szegeden lenni. Otthon van ott. (Mint én is annakidején.)
Vizsgaidőszakban viszont - örömömre - többet van itthon. (Mint ahogy én is annak idején.)
Inkább csak vizsgázni megy be.
Olykor én is beutazom. Könyvet venni, ami nem kapható kivárosunkban, képtárba menni, néha, útközben, futólag megnézni a dédapai házakat is...
Ma is ezt tettem. És egyszer csak, a Dugonics téren ülve rájöttem, hogy hiába minden, nem vagyok itthon. Szeged nem az otthonom. Hiába éltek itt az őseim, hiába magam is, hiába most a lányom itt, hiába... Szép, gyönyörű, de nem otthon.
Az ember csak abban a városban tud igazán otthon lenni, ahol éli a mindennapjait. S ahol az utcákról, terekről, van hova "haza"mennie.
Szörnyű lehet a hajléktalanoknak. Akiknek olykor csak egy-egy pad a "hajlékuk".
Jó itthon.
aliz2. ::
2007. jún. 11. 19:33 :: még
nincsenek kommentek
Kategóriák:
:: Címkék: elmelkedes, emlekezes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése