Odajön ma hozzám valaki a régmúlt gyerekkoromból az étterem előtt, biciklielhelyezés közben, hogy ugye én vagyok a..., és már rég akart szólni..., és én tudom-e , hogy ő ki...., hát persze, mondom, itt laktatok a P. utcán, a neved is , mindjárt mondom - és mondom (kicsit akadozva, kis segítséggel)..., már én is akartam szólni..., utóljára vagy fél évszázaddal ezelőtt válthattunk szót, (osztálytársam, barátnőm szomszédai voltak), most a mi gyerekeinkről beszélünk, (akik most idősebbek, mint mi akkor) , és mindketten megkönnyebbülünk, ezek után majd szólunk, köszönünk, beszélünk, mert hogy olyan rövid az élet... mondja, s én egyetértően bólogatok.
96 éves nagynéném panaszolta jópár évvel ezelőtt, hogy a megöregedésben az a nehéz, hogy az ember sorra veszíti el maga körül a kortársait, ismerőseit, az eredeti közegét...
Hát valóban, jó lesz összeszedegetni a régi játszótársakat arra az időre, ami adatik.... benépesiteni vissza- a terepet, a "játszóterünket".
Gaudeamus igitur, juvenes dum sumus!
aliz2. :: 2007. aug. 1. 16:34 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: elet, emlekezes, epizod, generaciok, hetkoznapok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése