Úgy adódott, hogy eltervezett bejegyzésem tegnap - külső okok miatt - háromszor is el kellett halasztani illetve abba kellett hagyni. Ilyenkor le kellett volna tennem a megírásáról. Mert nincsenek véletlenek - szoktam is mondani. Valószínű, annak a bejegyzésnek sem kellett volna megíródnia. Hát én megírtam, de tulajdonképpen nem is azt és nem úgy, ahogy eredetileg gondoltam. Mert nem is lehetett volna úgy... Mert már "eljárt fölötte az idő", ha csak órákban is mérve. És rájöttem, hogy blogbejegyzés nem halasztható. A blog - a jelen műfaja. Csak jelenidőben írható. Kimerevitett pillantfelvétel, mint egy fotó. Fényképet se csinálhatunk másnap a tegnapról. Az már valami emlékkép lehetne. (legfeljebb rajz-, festmény- műfajú kép) Nem friss, nem aktuális, nem élményszerű. Azt hiszem a par exalance blog maga az egyidejűség. Lenne. Ha lehetne.
Én legalábbis így látom.
Mert mindig is szerettem volna, szeretném elkapni a múló pillanatot. Felragyogtatni. Hogy maradjon valami belőle. Valami érdemleges. Valami kibontható. Elgondolkodtató.Újraérezhető. Tanulság. Majdnem kézbevehető.
De sokszor csak szó szó szó.
Mert a múló élet a mégisigazi. Az örök győztes.
És jól is van ez így.
aliz2. :: 2007. aug. 29. 22:11 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: blog, blogiras, elet, elmelkedes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése