Láttam tegnap egy filmet a tévében: Billy Elliot. (Pár éve Golden Globe-dijat kapott. Én is kitüntettem volna valamivel. (Most ezzel a bejegyzéssel?)
Persze attól jó a film, hogy elmondani nem lehet szavakkal. Csak "filmileg". Azért lett film belőle és nem valami szóbeli műfaj... (Lányom -bár ő hívta fel a filmre a figyelmem -, szigorlatra készülés miatt nem tudta megnézni - de mikor a film nézésének befejeztével átjött a tévés szobába, és látta a könnyes szememet, s rákérdezett: na, milyen volt, nem tudtam elmondani. Csak ennyit: Nagyon jó volt. Azért (is) jó, mert nem lehet elmondani...)
Ugyanerről van szó, amikor a filmben a kisfiú, aki boxoló helyett balett táncos akar lenni, szavak helyett egy tánccal "mondja el", hogy miért és mennyire..., látván apja ellenállását. Végül őt is ennek a maga koreografálta improvizatív táncnak a meggyőző erejével állítja terve mellé.
Amikor a londoni Királyi Balettintézetben a felvételin megkérdik tőle , mit érez, amikor táncol, nagyon nehezen kezdi a verbális választ. De aztán ebbe is belelendül: nem is tudom,... kezdetben nehéz,... de aztán,.... eltűnök én, és valami tűz marad, elektromosság - és csak repülök.
Hát ez az! "eltűnik az én" de a helyére lép valami, ami túl van az énen. Valami, ami több nála. Azaz az én legfelsőbb regiszterei szólalhatnak meg. S ahol már az én többnek érezheti magát önmagánál. Mintha nem is ő lenne. Pedig csak a tágabb lehetőségei. Nevezzük ihletnek, önkívületi állapotnak, "szent őrület"nek. Alkotóerőnek.
Aminek eredményéből: az alkotásból, a"mű"ből részesülni is jó. Nézni. Együttérezve. Sírva-nevetve.
Mert olyankor mi is többek leszünk. S "tisztábbak".
Köszönet a katarzisért.
20070617
Nagy Ágnes
VálaszTörlésCsak pár éve jöttem rá, hogy miért nem választott ki óvodában néptáncosnak Margit néni. Később a balett lett a mániám nekem is, de édesapám sajátos pontot tett erre a kérésemre. Is.
/Nem vagyok képes az irányokat helyesen választani! Lassan 70 éves vagyok és csak tizen-egy-két éve tudom, hogy balkezes vagyok. Mind e mellé egyéb dolog is belejátszik az iránytévesztésembe. Egy tánckarban biztos nem lettem volna megfelelő!/(Sokáig zenét hallva a lelkemben táncoltam). A filmet megkeresem. Szeretném megnézni!
Ágnes Piskóthy
VálaszTörlésIgen, nagy film volt, felkavaró. Az apa reakciói! De jó, hogy szóba hoztad, már el is feledkeztem róla. Ágival ellentétben kislány koromban én két ballábas voltam, de igazi!!!! Ráadásul 2 méter magas, tele gátlással. Nincs köze a tánchoz, de a “ mozgás kultúrámhoz” , ha használhatom ezt a hangzatos szavat, Nacsa Imre ( tanár úr) rengeteget segített az atlétikával. Lehet, hogy nevetséges, de én biztos vagyok benne. A mozgás, bármilyen , a testûnk mellett a lelkünket, gondolkozásunkat is jó irányba tereli. ( huhhh, ne nevessetek!!!)
Én is balettáncos akartam lenni legelőször is, balettoztam is, mig 9 évesen még se jelentkeztem a Balettintézetbe...(hagytam magam lebeszélni) attól kezdve mást akartam... 🙂
VálaszTörlés