megint bekisértem lányom Szegedre, mivel egyedül, kétkézzel becipelhetetlen cuccokkal szerelkezett megint föl
ráadásul a laptopja 2 laptop súlyával is felért, mert - mint kiderült - a táska külön rekeszében egy kitömött dossziéba belepréselt többkönyvnyi fénymásolt lapot -- a héten befejezendő szakdolgozata(i)val kapcsolatban
csak a busz előtt derült ki, hogy nincs nálam bűvös 65 évemet igazolandó se a személyi se a külön igazolvány (merthogy azt beleraktam a személyimbe, amit nem hordok mindig magamnál...)
mindenesetre közöltem a sofőrrel, hogy bár nincs igazolványom róla, de elmúltam 65 ... rám nézett, valami olyasmit mondott, mosolyogva, hogy váljék egészségemre, s beengedett. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem, így is alig fértünk be, minthogy a busz, már Mezőhegyesről elindult, a nehéz laptoppal tántorogtam egy darabig, majd megcéloztam, az ülések közt egy résnyi szabad területet, aminek megtámaszthattam magam, meg az ólomnehéz laptopot. Lányom is mellém állt, a hátizsákjával meg a nagy táskájával, vártuk, a nagy levegőtlen melegben , a tömegben, hogy minél előbb beérjünk Szegedre, de ez elég lassan ment, az útjavitás miatt Klárafalva után ácsorogtunk is, közben lányom elég sápadtnak és hallgatagnak tűnt, de azt mondta csak melege van, levette a pulóverjét, ablakot sajnos nem tudtam nyitni, viszont felszállt egy elég agresszív nő a babakocsijával, kiverekedve magának a helyet, hol meghúztuk magunkat, széthúzódtunk, őnagyságának és babakocsis gyerekének helyet adni, aki -amúgy nagyon aranyos volt, mint általában a gyerekek - de kezében egy lilaszínű folyadékkal megtöltött cumisüveget forgatott, mint valami bűvész, majd a cumiját kapta be, mindenestül, meg össze-vissza rugdosta lányom (aki észre se vette, hiába mondta, hogy csak melege van, éreztem én , hogy rosszul is) Javasoltam is, hogy szálljunk le még Újszegeden, s trolin folytassuk az utunkat. A friss levegőn, a szabadban szinte egyből magunkhoz tértünk, lányomnak is jött vissza a szine, s a trolivezető is mosolyogva engedett föl, igazolvány nélkül is, lám, úgy látszik a ráncaim, az erősen őszülő hajam maga az élő igazolvány! De a trolin is egyre többen lettünk, Szegedbe behatolva egyre többen, az utca is tele emberekkel, komolyan az az érzésem egyre inkább, hogy mindenütt többen vagyunk, mit amennyi emberre tervezték volna azt a helyet, ahol épp. A busz, a troli, a város, minden túlzsúfolt. Régi képeken ugyanezek a városok konganak az ürességtől, egy-két ember lézeng, kényelmesen, ráérősen, ház is kevesebb van, inkább szabad térségek - jegyzi meg lányom is - túlnépesedtünk. Jé, erre nem is gondoltam. De viszont "sok jó ember kis helyen is elfér" - szól a mondás. Lehet, hogy nem vagyunk jóemberek? Mert olykor -tényleg- mintha nem férnénk el, mintha örökösen útba lennénk egymásnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése