megint a nyár? (2008)

 késhet a nyár , ha már itt a tavasz?

bár reggel a - fűtés beszüntetése mián - vacogtató hideg a lakásban

mielőbb ki is mentünk a tűző napsütésbe, mint kiderült - kabátot lekényszerítő - tomboló nyárba!

vagy-vagy! szélsőségekben élünk, minden területen

a virágzó orgonaillat valahonnan megint megcsapta az orrom, s főleg az emlékeim; egyből a régi házunk orgonáit láttam, ahogy bekandikáltak a hosszú szobánk ablakán, aminek párkánya a kedvenc helyem volt, oda sütött mindig a Nap, amennyire az orgonabokor megengedte, ott szerettem időzni, olvasni, melegedni, ilyenkor, mikor már a kinti napsütés több meleget tudott adni, mint a már fűtetlen falak; aztán meg a diófa, amire, s később meg ami alá szerettem letelepedni, -meditálni a csöndben, gyönyörködni a friss zöld lombozatban, lélegző aurájukban, felfedezni az aranyló, kanyargó, örvénylő, különböző irányokba mutató mélységeket, valójában a végtelenséget feltáró energianyalábokat körülöttem(-bennem?)

-, az első napsütéses naptól már... most nincs kertünk, csak a forgalmas-zajos mindenki utcája, parkja, de a Nap, ami süt ugyanaz, az orgonaillat is,

délután is kivonultam egy (Popper) könyvvel a kezemben, lányom is invitáltam, de neki a laptopjával - amihez újabban láncolva van - nehéz lett volna, mindenesetre az ablakot kinyitottuk, s némiképp besütött a Nap rá is

kint, a napon még jobban elálmosodtam, olvasgattam, vagy egy órát a házunk előtti padkán, majd egy utcával arrébb, egy támlásra ültem, körülöttem, mindenfelé, csoportosan ültek fehérhajú asszonyok, meg, nicsak egy volt iskolatárs is... lám " a kiültek a vénasszonyok a padra"... már a mi generációnkat is érinti...(?) (Bár én a pletykálkodásig azért még nem vetemedtem, remélem nem is fogok, talán csak mint tárgya -nem kerülhetem el(?) Kisgyerekek is flangáltak le-föl, gyalog, meg játékautóban, különböző felnőtti testőri kiséretekkel terhelve, mit szemmel láthatóan nehezen viseltek, egy csuparózsaszín ruhába öltöztetett, kendős kislány, láthatóan még pelenkás, vagy 3-szor eltotyogott a padom előtt, különböző kisérőivel, kézenfogva, de végül is megunta, kihúzta a kezét a nagyobb lányéból, s mikor az még utána nyúlt, makacsul hátratette, összekulcsolva, mint egy kisöreg. Egy játékautó körözött körülöttem óvodás sofőrjével, aki úgy kormányzott, farolt, változtatott irányt mint egy igazi , apja meg az ő kénye kedve szerint lohol utána, voltaképp feleslegesen. A fia fittyet se hány rá. Csak az évszakok ismétlődnek,de kétszer nem lépünk ugyanabba folyóba.S mert nem csak a folyó, főleg mi nem vagyunk ugyanazok. 20 éve az én kisgyerekem futkosott itt a játszótársaival, a közeli óvodából jövet. Én meg azért akkor még nem voltam "kiültekavénasszonyok" kategoria... talán.

Az erkélyünkkel szemközti padot viszont mostanában mindig üresnek látom. Pár éve mindig ült rajta 3-4 házukbeli asszony élénken beszélgetve. Most a padnak az ülökéje is hiányzik. És az öregek is... (remélem, csak ezért.)

aliz2. :: 2008. ápr. 20. 19:21 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: idojaras, mult, valtozasok