valószerűtlen párbeszéd

 színház után - mi nagyon elgondolkodtatott - a szinházról (az én egykori szinpadomról is)

leülök az aula kanapéjára, már felöltözve kabátban, kalapban, várom, hogy a közönség-tömeg kiáramoljon a szűk kapun

mosolygos arc jön szembe velem, egy kedves (tényleg kedves) ismerősé

mondja, hogy de szép vagyok ma

csak meresztgetem a szemem, szóhoz se jutok elképedésemben (talán rossz a szeme? )

de mondja tovább, hogy szép a kalapom (is?)

erre mondom, hogy öreg , mint én...

(tényleg az, nagyon, nagyon régi, sőt ócska,  többévtizedes,  a díszgombja hátul már leesett, agyongyűrt, nincs is tartása...)úgy fanyalod,tam rá, hogy a szürke kötött sapkám nem találom, épp, s ennek tényleg szép szintén zöld, nyúlszőr?,  utódját, amit nem olyan rég vettem, bár jópár éve azt is, Budán, (még a szomszédasszonyom is elirigyelte) egyszer Pestre utazva lefujta fejemről a szél, és bár óránként járnak az ic-ék, nem voltam képes visszamenni érte, mr a vonatindulással a sarkamban, inkább veszni hagytam a sinek közt, miközben kirobogtunk a pu-ról,  mert időre mentem lányom (meg a kiadója) valami maratóni irodalmi összejövetelére (akkor még nem voltam "eltilva", vagy nem tudtam róla csak:) ez a kalap jó nagy, (félig-meddig el is rejt- szerencsére!) (általában kicsik, szoritanak a kalapjaim, túl nagy a koponyám,s mostanában rájöttem, hogy kicsit fére is lehet csapni..

úgy szeretem magát - hallom a kedves hölgyet megint, zavarba hozóan

erre már csak azt tudtam mondani, hogy nagyon aranyos, de igazán nem érdemlem meg

(hát nem is! igaz? ) (hiszen én oly ritkán vagyik "kedves", ha egyáltalán...)