egy óra fele jár, már alig vagyunk a menzán, én lassan eszem, a diákok már csak szállingóznak
jön egyikük szembe, az előttem levő asztalhoz én is, ők is hátul szeretünk ülni , megáll
csókolom, jó étvágyat kivánok -mondja udvariasan
köszönöm, neked is
én már az utolsó falatokat eszem, visszaviszem a tálcán az evőeszközöket, forogni kell kicsit hozzá, el is szédülök, úgy hogy meg kell fogni a közelben levő asztal csücskét
ahol egy lány meg fiú beszélgetnek (tán épp valami fogszabályozásról), de most a srác kicsit megrémülve rám nézve kérdi, valami baj van?
Áh, semmi, csak szédülök...(ahogy minbdig is)
Összepakolok az asztalomon, de vissza kell jönnöm az ő asztaluk közelében levőhöz, ahol hagytam kabátom, kalapom, megint szédelgek, s a fiú újra, s aggódva megkérdui, hogy segíthet-e
mondom, nem tud... ittam már két pohár vizet is, gyógyszert nem vehetek, nert elaltat, amúgy meg már 82 múltam, s még élek...már megszoktam ezt a szédülést...
megnyugszik (remélem)
milyen rendesek ezek a gyerekek! jólelkűek.
igazán kedvelem is őket...
---
és még az ebéd is jó volt ezúttal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése