nagybátyám írta

 irta valamikor

Gonda László apuról, családról, nagymamáró, nagypapáró, magáról

TEGNAPOK

úgy érzem , itt az ideje, hogy visszanézzek, bele a múltba; az én koromban az emberi agyat nem a holnapok, hanem a tegnapok emlékképei dominálják, s az én múltamnak igen sok, különböző emlékképe van.

Volt egy szeretetreméltó, igen művelt anyám, aki engem nagyon szeretett, és belőlem is egy hozzáhasonló, művelt, jómodorú, csendes szeretetreméltó embert szeretett volna nevelni, de ez sajnálatos módon nem sikerült sem neki, sem a bátyámnak, akiről a műveltség szobrát lehetett volna felállítani – engem sem a nyelvtan, sem a számtan nem érdekelt, és hogy bevalljam, a történelem órákon unatkoztam, és amíg a tanár úr a mohácsi vész borzalmait festette le neki, a tanítványainak, addig én különböző operaáriákat dudorásztaoperaház ötödik emeleti karzatárólm az agyamban. Engem csak a színház érdekelt; mikor úgy tizennégy éves lehettem, az osztályfőnök úr, - egy bűbájos ember, aki később apai barátom lett –, azt kérdezte osztálytársaimtól és tőlem is, hogy milyen pályára akarunk lépni, ha elhagyjuk az iskolát? Én azt feleltem, „Rátkai Márton”, mely feleletem Angliában megfelelt volna egy Noel Coward feleletnek és Amerikában, mondjuk, egy Cary Grant válasznak. Akkor már otthon anyám zongorakíséretével énekeltem – botfülű, szegény apám elkeseredésére, Wagner, Puccini, Verdi és Rossini tenor, bariton és coloratur áriákat az operákból, amiket már akkor, srác koromban a szeretett Operaház ötödik emeleti karzatáról hallgattam.És, bár hihetetlen, nem tudtam korrektül szorozni. Viszont, amikor anyám, az okleveles ének- és zongoratanárnő – ki zongoraművész is volt – Beethovent vagy Schubertet játszott, akkor én önkéntelenül mozogtam a zenére, azaz a zene mozgatott engem. Felejthetetlen emlékem az a családi összejövetel, amikor is apám erős szavakkal ellenezte, hogy beiratkozzam a színésziskolába, bátyám semleges álláspontot foglalt el, de „anyu”, az én felejthetetlen barátom, kiállt mellettem. „Ha a Lacika úgy érzi, hogy művész akar lenni, akkor nem hagyom, hogy lebeszéljétek!” mondotta, s az volt az egyetlen, első és utolsó alkalom, amikor szembeszállt apámmal. (...)