2013.jan 23
kollektív blogunk megadott témája ez lett... a fűtés
ime a motivációja:
"Ezekben a hideg és igazán téli napokban idézzük fel azokat a régi fűtési szezonokat: mivel fűtöttünk és hogyan? Mi mindennel járt a tüzelés, tehát hogy is volt akkor régen?"
Hát, ez aztán a téma, számomra legalább is! Mennyire sarkalatos, és fontos, és meghatározó (volt, de ma is az, persze, más szempontból, ha egyszerűbb és könnyebb is... Summa summárum, talán jobb lenne olyan vidéken lakni, ahol sose kell fűteni…)
A régi, családi (polgári)házban, amit még a múlt század elején építtetett nagyapám nagy, egyre bővülő (6 gyerekes családjának, személyzettel, fateleppel), olyan magasak voltak a falak, a "belmagasság", és nagy a szobák terjedelme, hogy nagyon nehezen lehetett felfűteni. Igaz, hogy nagyapa idejében meg volt oldva központi fűtéssel, és a fatelepe nyilván szolgáltatott elegendő és remek mennyiségű fát is a fűtéshez (sőt még a kovácsoltvas dísze is megmaradt, a mi időnkre is, már funkciótlanul, de még jelezve a régi "szép" időket......, de a "mi időnkben" már ,-az államosítás után mi maradtunk csak a régi házban, a meghagyott két (egy udvari és egy utcai) szobánkban, gond lett a fűtés. Képtelenség volt felfűteni az egész lakást, sőt egy szobát is teljes térfogatában. Az utcai szobát nem is fűtöttük, az udvariban (az egykori gyerekszobában), amely déli fekvése miatt eleve kedvezőbb hőmérsékletű volt, bár hatalmas: több mint 7 méter hosszú... volt egy kokszos jó kályhánk... abban szépen, jól izzott is a tűz, a tetején nagyon finom sült krumpli készült, fedővel lefedve...anyukám időben beszerezte mindig a tüzelőt (volt is egy mondása, amit átadott, hogy nyáron kell beszerezni a télire valót, télen a nyárravalót.) így aztán nyáron pár nap pluszban melegített a tüzelőnk, amikor hozattuk, fényképek tanúsága szerint én is bekacsolódtam az előkészületekbe, 16 évesen lapátolom a kokszot, a fotók hátlapján : 1959. julius 21.
elmélyült szénlapátolás: elkeseredve (sok van még hátra)
,A kályhát később kicseréltük időközben egy automata (német)kandallóra, ami brikettel működött, és amíg tényleg működött az automatikája, bekattant , és ontotta a tárolt meleget, és nem kellett állandóan pakolgatni rá... elég volt egyszer jól megrakni a begyújtáskor... közben az üvegen át (amíg el nem törtek) lehetett gyönyörködni az izzó tűzben is
Közben, (1979-ben) férjhez mentem, és az utcai szobában laktunk, mint eszkimóék, szinte... de aztán odavettünk olajkályhát(anyu ragaszkodott a kinti széntüzeléseshez, szerette ezt a kandallót, mellette volt egy hintaszék, abban ülni... ki is cseréltük egy ugyanolyan újra, nem bírta az olajnak a szagát se), az olajjal az is probléma volt, hogy állandóan hozni kellett, s télen, hóban, fagyban (azt nem lehetett előre beszerezni nyáron, veszélyes is lett volna nagyobb mennyiség tárolása, így egyszerre 2x10, ill. 2x20 litereket hoztunk...de persze mindig volt tartalék is... végül is jó meleget lehetett vele csinálni, de barátságos az nem volt, és nem tárolta a meleget, viszont nehezen is melegített be.
Mikor megszületett a lányunk éjjel nappal megállás nélkül működtettük az olajkályhát, volt is igy állandóan tán még melegebb is a kelleténél..(27 fokra emlékszem,, és a lányom kicsit megizzadt fejecskéjére is.) De az a tél, mikor született, 1984-ben nagyon zimankós volt! kellett is az erős fűtés... Nem volt könnyű.
aztán, ketten maradtunk kislányommal...
hol az utcai (olajkályhás), hol az udvari széntüzeléses kályhával viaskodva...mindkettővel voltak bajok. A favágáson, begyújtáson, olajhordáson, hamuzáson túl, a rendszeres kályhacsőpucolás - így is előfordult, hogy a füst elöntötte a szobát, és nagy szellőztetés és egy jó kiadós séta a töltés felé, volt a nembetervezett programunk, sőt emlékszem, volt egy éjszaka, amit fűtési zűrök miatt a Korona szállóban töltöttünk, hogy éjszaka jól ki tudjon szellőzni a lakás...
tulajdonképpen főleg a fűtés nehézségei miatt költöztünk egy olyan (panel)lakásba ahol radiátoros, távfűtés volt(van) ... de akkor már 14 éves körüli lett lányom, nyolcadikos...
szokatlan volt a kényelem; hogy nem kellett fűteni, és az is hogy egyenletes meleg volt az egész lakásban, az összes, igaz, kis helyiségben, s akkor még nem is volt olyan drága a díja, ami egyre emelkedett,
aztán viszont költségelosztót szereltek rá, amivel szabályozni lehet...
persze problémák, gubancok mindig vannak, itt is, (most is), de mi ez a korábbiakhoz képest...?!
u.i. (épp most tették fel az internetre az Ex Symposion c. folyóirat "pizsama"számát:http://exsymposion.hu/index.php?tbid=article_page__surfer&csa=load_issue_toc&issue_id=128
ebben a fűtés témához is kapcsolhatón, olvashatók lányom -gyerekkorát idéző - írása: (persze több annál):
"Nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ez legfőképp azt jelenti, hogy azt hiszem ébren, hogy álmodom. Ettől frusztrált leszek, estére paranoiás, és nem merek elaludni. Hajnali kettőt mutat az óra, anyám az olajkályha előtt jellegzetes állásban: egyik talpát a másik combjának támasztja, és aggódik. Én jobban. Attól félek, reggelre csigává válok, vagy minden nap ugyanazt a napot élem tovább, esetleg az idők végezetéig a Mindent vagy semmit műsorát kell néznem Vágó Istvánnal és Mártával, aki folyton rábeszél egy turmixgépre.
Félek az örökkévalóságtól."
(kiemelés tőlem, a teljes szöveg itt:
Turi Tímea
Pisis kislányfaust
Részlet a "Költözés" című kisregényből
2011. május 25.
Nem tudom megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ez legfőképp azt jelenti, hogy azt hiszem ébren, hogy álmodom. Ettől frusztrált leszek, estére paranoiás, és nem merek elaludni. Hajnali kettőt mutat az óra, anyám az olajkályha előtt jellegzetes állásban: egyik talpát a másik combjának támasztja, és aggódik. Én jobban. Attól félek, reggelre csigává válok, vagy minden nap ugyanazt a napot élem tovább, esetleg az idők végezetéig a Mindent vagy semmit műsorát kell néznem Vágó Istvánnal és Mártával, aki folyton rábeszél egy turmixgépre.
Félek az örökkévalóságtól.
***
Egy szerelmemet sem tudtam titokban tartani, ez lett a vesztem, minden szerelmem veszte, még mielőtt tényleg szerelmek lettek volna. Az óvodai szerelmem például oly módon vallotta meg nekem szégyenlős érzéseit, hogy beleharapott a puha kislánykaromba, két hónapig látszott meg a kisfiúállkapocs pirosló nyoma. Igaz, előtte meg én vertem meg. Azt mondták az óvónénik, rádöntöttem egy asztallapra. Én csak arra emlékszem, hogy rajta fekszik.
Az óvoda. Rémes. Természetesen nem alszom délutánonként, hanem a paplanhuzatomon figyelem a babaszínekben pompázó vízi csigákat. Ugyanúgy vigyorognak, mint a tévében, a vízipók-csodapók barátaiként, csak ott mozognak és beszélnek is.
Mellettem szuszog a kicsi Béla, én szerelmem.
A vízipók-csodapók mintás paplanom huzatán piros fonál virítja nevem, anyukám rávarrta: turi tímea, nehogy ellopják. De senki nem hív így, mert úgy neveznek, Túúúri, meg hogy Túrórudi. Esetleg: Víziboszi.
Amúgy ahogy telik az idő, egyre kevesebben alszunk délutánonként. Nagycsoportos sziesztákon is már csak unalomból vagyunk csöndben. Az óvoda. Rémes. Mindenki utál. Felügyelet nélkül mímeljük az alvást, a Fiatal Félállású Óvónénit rajtunk keresi a szőke udvarlója. Hát őrzői vagyunk mi a Fiatal Félállású Óvónéninknek? Az ajtó enyhe torzítású üvegtábláján keresztül látjuk, hogy megtalálják egymást a szerelmesek, összeolvadnak a sziluettek, röhögve hörögnek az óvodások.
Az óvodások. Rémesek. Csak az óvónénik rémesebbek náluk.
***
Nyomasztó dolog gyereknek lenni. Még iskolába se járok, anyám kinyitott kanapéján heverek, és merően bámulom az utcai szoba plafonját, az egyszerre csont- és porszínűt, közepén a kristálydarabokból összefont csillárt, mely százfele dobja az égő fényt, ha fel van kapcsolva a villany, most nincs felkapcsolva a villany, a csillár némán függ a plafonon, amit nézek, majd a karomra nézek, első karórámra, világoskék műanyagszíj, a digitális számlapot bárányka díszíti, lassan mozognak a számok, lomhán váltogatják egymást, és igazán nem értem, melyik szám után kellene a másiknak következnie, és
igazán nem értem, mi az idő, amelybe szorítva élnem lehet,
nem értem, hogyan halad, merre tart, de tudom, micsoda kitolás az élettől vagy bármitől, hogy ebben a kicsi testben beláthatatlan ideig kell dekkolnom addig, míg végre felnőtté nőhetek.
Akkor persze még nem gondolok bele, hogy az idő egyirányú utca, hogy az emlékezés majdani csapongása csupán a szabadság illúziója, még ha ez az egyetlen élhető valóság is, akkor még nem gondolok bele, hogy
az évekbe, melyeket már leéltem, nincsen visszatérés.
Nem mintha visszakívánkoznék.
Az óvoda is rémes, nem tudom, mikor lesz vége, az évek olyan lassan telnek, mint egy angol lányregényben, bár ezt még akkor nem tudom. Koedukált a vécénk, bár ezt a szót sem ismerem még, kétoldalt a hozzánk arányos mosdók állnak, középen két sor fülke. Húszévesen jövök rá, talán nem is volt mindez koedukált, egyik sor a lányoké, a másik a fiúké lehetett, csak mi nem használhattuk rendeltetésszerűen. Ketten vagyunk a vécében: én és a kicsi Béla, talán délután van, talán alszanak a többiek. Óvónéni is aluszik. Nem figyel, csak az Isten.
Egyszerre lépünk ki az egymás melletti fülkékből, és akkor a kicsi Béla azt mondja, megmutatja a kukiját, ha én megmutatom a puncim.
Itt mindenki látni akarja a másikat, itt mindenki meg akarja enni a másikat, itt az a trend, ha már csókolóztál; engem csak egyszer akartak megcsókolni, egyszer a Zsolti, jöttem ki a vécéből, akkor is, és ő átfogta a vállam, és elkezdett felém közelíteni, résnyire nyitotta a száját, amiből bűz csapott ki, kolbászszag talán, igen, talán ezért is fordítottam el a fejem.
Nem szerettem a Zsoltit, mert úgy hívott, hogy Túró Rudi.
***
Az óvodában persze nem félelem, nem rettegés miatt nem alszom, csak azért nem, mert csak. Csak mert. Bár az is meglehet, hogy sokkal többször alszom, mint ahogy azt anekdotaformába öntött emlékezéseimben később felidézem, miközben a néhány nem alvás, mint egy rendszerhiba, alkalmasabb arra, hogy megjegyezhetővé váljék. Ám nem lehetett véletlen, hogy vécébe is többször kéredzkedek ki alvásidőben, mintsem az illő lenne, nem tudva, egy ilyen végzetes délután fog majd velem ördögi alkut kötni a kicsi Béla, szerelmem, akire a mosdókagylónál állva nézek vissza.
Eladom neki a lelkem, pisis kislányfaust.
Nem tudom, hogy e rémes délután még rémesebb következménye a másik szintén borzalmas eset előtt vagy után következik-e. Nem tudom, mikor történik pontosan, amikor a kolbászleheletű Zsolti meg valami szőke ribanc a szomszéd süni csoportból rám töri az óvodai vécé pici ajtaját, mely mögött épp a dolgomat végzem, rajta ülve az ülőkén, ahogy ritkán szoktam. De az biztos, hogy már fel akarok állni, amikor rám törik az ajtót, a Zsolti úgy áll az ajtóban, széttárt karral és terpesztett lábbal, hogy az egész ajtókeretet elfoglalja, az idegen szőke lány meg a mosdókagylóknál fedezi. Ócska egy thriller. Azt mondja a Zsolti, miközben felém csap belőle a paprikás bűz, addig nem állhatok fel innen, amíg nem látja a micsodámat, de úgyis meglátja, mert nem állhatok fel anélkül. Arra emlékszem, hogy bőgök. Arra nem, hogy keveredek ki ebből az egészből. S ha nem keveredtem ki belőle, talán még mindig ott vagyok. Ott kell lennem. Valahol. Anyám egy régi naplóbejegyzése szerint az egész dolog vége az lett, hogy belém rúgtak. Ott. Így mondtam el akkor anyámnak. De már semmire nem emlékszem. Nem emlékszem semmire.
***
Ott álltam tehát a ki tudja, általunk vagy az óvónénik által koedukáltnak kikiáltott vizesblokkban, épp kezet akartam mosni, mikor meghallottam a kicsi Béla ajánlatát. Megfordultam és bólintottam, de gyorsan hozzátettem, tőlem ő megmutathatja akár most is, de nekem most nincsen kedvem, majd egyszer. Egész egyszerűen át akartam verni. És akkor a kicsi Béla lehúzta a nadrágját.
Mondom: aludt mindenki, ketten voltunk a vécében.
E délután, s főleg annak következménye elbeszélhetetlen titkommá vált, és az is maradt sokáig. Nyaranta, mikor anyám átengedi nekem az utcai szoba széles heverőjét, ő pedig az udvari szoba sötétmintás szivacsára száműzi magát, én kedvenc alvó pózomba görnyedve, kagylóformába tehát, szörnyű emlékeimre gondolok. Még kisiskoláskoromban is kísértenek a rémes délután még rémesebb következményei, és miközben a párnába fúrom a fejem, attól rettegek, hogyan fogom mindezt elmondani egyszer talán Anyukámnak, s majdani férjemnek, és egyáltalán mikor. Erre, valamint kiskorom másik nagy félelmére gondolok kagylóformába görnyedve, részben a kényelem miatt, részben pedig, hogy ne lássam a szoba átelleni falára akasztott hatalmas olajképet, Aranka nénit: haja és öltözete, akár egy némafilm szende sztárjáé, barna tincsek, légiesen könnyű, szinte nem is létező fátyolruha. Aranka néni derékig látszik, mint egy szemérmes sellő, vékony kézfejét szívére helyezi, így mosolyog ártatlan, de számomra mindig tenyérbemászónak tűnő képével, hiszen nem néz félre, mint egy kámea faragott profilja, igaz, nincs is benne semmi kámeás, olyan hatalmas, vagy nem néz a végtelenbe, ahogy egyiptomi írnok festett szobra, ó nem, Aranka néni mindig arra szegezi tekintetét, aki éppen nézi őt, jelenleg tehát, emlékeimben pedig mindig: rám.
Félek Aranka nénitől.
Ahogy az örökkévalóságtól is félek, hiszen Aranka néni, aki ezen a képen még nem is néni, csak fiatalasszony, vagy még inkább lány, örökké élhet e festmény által, akár egy felhőtestű tündér, hiszen a képek természetének megfelelően nem változhat arcának egyetlen vonása sem, csak figyel rendületlenül, kedvesen mosolyog, rám, de én nem dőlök be neki, bár nem tudom, hol van az átverés, nem tudom, mi a nagyobb átverés,
ha hiszek, vagy ha nem, az örökkévalóságban,
hiába tudom, Aranka néni nem örökkévalóbb nálam, az örökkévalóságnak éppoly demokratikusnak kell lennie, mint a hiányának, ha csak az van neki, de
a kép, az nem múlhat el,
vagy csak nagyon lassan vethet véget neki az enyészet, hiszen Aranka néni képe évszázadokig mosolyoghat mindig aktuális nézőjére, akkor is, ha már a régi néző a föld alatt porlad, vagy a mennyben hahotázik.
Biztos, ami biztos, a párnába fúrom a fejem, úgy alszom el.
***
Miután ördögi alkut kötök kicsi szerelmemmel, a kisfiúmefisto Bélával, szinte teljesen elfeledkezek a fogadás rám vonatkozó részéről, s arról, hogy ezt bármikor behajthatja. De az is lehet, hogy éppen nem feledkezek meg róla, mert naponta eszembe juttatja, délutánokon, mikor a gyilkos boszorkánylepkéről mutat képeket. Nem emlékszem, mi történt előttem. Nem emlékszem, mi történt utána. Semmire nem emlékszem, csak arra a rémes délutánra, mely egy másik rémes délután következménye és saját viselkedésemé, mely érthetetlen talány számomra is, hiszen azon a délutánon, melyről beszélni akarok, úgy cselekedtem, mintha nem én cselekednék, unott és érdektelen nézője lettem annak, amit csinálok, annak, ami vagyok, aki nem akar közbelépni és nem akar ítélkezni.
A szín: délután, kötelező szieszta az óvodában.
A díszlet: a teremben megannyi körbeszórt kiságy.
A szereplők: a kiságyon alvó vagy annak tűnő gyerekek, félig kitakarózva vagy párnacsücsköt szorongatva.
A kicsi Béla, hősnőnk szerelme elkiáltja magát.
KICSI BÉLA: Figyeljetek ide! A lány, akit nap mint nap csúfolunk, akit nem egyszer zárunk ki a babaházból, megígért nekem valamit! Mivel én megmutattam neki a kukimat, ő megígérte nekem, hogy megmutatja a punciját, nekünk, amikor én úgy döntök, hogy igen! És én ma délután úgy döntöttem, igen!
Ekkor hősnőnk felkel, ki tudja, tettette-e az alvást, tényleg szunyókált, vagy ébren van-e egyáltalán, és ki tudja, mit érez, talán kötelességérzetet szégyennel, mindenesetre felkel a kiságyból, és a többi ágy közé lép, és se szó, se beszéd lehúzza a nadrágját és a kis bugyit.
VALAKI (a hősnőnk háta mögötti kiságysorból): Erre nem látjuk, fordulj meg!
Hősnőnk megfordul, majd felhúzza bugyiját és a nadrágot, s visszafekszik aludni, ha egyáltalán felébredt egy pillanatra.
Így történt.
Vagy máshogy.
Nincs, aki pontosabban emlékezne, mint aki épp emlékez
aliz2. :: 2013. jan. 23. 0:13 :: még nincsenek kommentek :: Címkék: el
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése